Milyen csöndes hely a temető,
mindenki ide jön ha magához szólítja a teremtő.
A sok föld alatt hallom,hogy miről beszél a sírom felett a rózsákkal a szél.

Hegyes dombos több nemzetiség lakta csendes kis falumba.
Kisvejkén amikor a holdsugár be ragyog életünkbe,
felhőt kerget,

Jó gyümölcs párlat,

Szemed ragyogásában fénylik az élét.

Bennem pirkadat ébred,
a mezei virágos réten.

Elmerengve sétálok az esti alkonyatba.
A napnak piros fénye csorog az égről,

Egy fáradt hétfői nap lassan céltalanul ballagok a virágos réten a nyári szélben.
A bánatom elraktam holnapra,hogy ne fúja a könnyeim az arcomba a szél.

Csak nevess buta elme,
megújul szép lesz a világ...

Lehet barátaim nem jön jobb soha,
ki itt él mélyen repül.
Megússzák a vétkesek,
s mi bűnhődünk vétlenül...

Ma már a réten egy ember,
egyedül sántikálva jár...