Vajon miért ül a szívemre a keserű bánat. Ha mosolygó arcodat pár hétig nem látom.
Csak kergetem mindig az emléked. Most is a rókás tó mellett állok. A tó felett a madarak boldogan párosan szállnak. Egymáshoz simulva repülnek az égen.
Sebesen fut az árnyékuk a tó vizén és a vadvirágos réten. Ahol meg csókoltál nem is olyan régen.
Fenn az égen, a ragyogó napfényben, a madarak szárnya fehéren ég. Itt lenn a földön fekete szürkés az árnyék.
Vajon merre sétálsz, te mesebeli angyal. Te gyönyörű német lány, kinek a szeme úgy fénylik a sötétben, mint a legdrágább gyémánt.
Ki szárnyak nélkül is fényesen a szívembe ragyog. Kinek a vak sötétben is az árnyéka vagyok.
