Néhol még látszanak, embernek művei, Házaknak romjai egy kocka dombtetőn, De már csak, mint csontváz, nyúlnak az égbe fel, Hirdetve, egykor itt valaha ember élt.
Elhagyott fémkasznik, egykori útszélén, Nem halad sebesen, nincs benne olaj rég, A föld is oly kopár, nincsen fű alattuk, Oda fújt homoktól, nem nyílik ajtajuk.
Utolsó élőlény, vénséges csótány volt, Nem talált egyebet, csupán csak éhkoppot, Megette bizony már kenyere legjavát, Kiszáradt páncélja csupán csak zörög már.
Az ember azt hitte, hogy a föld az övé, Nem tudta szolgálni, elődje örökét, Nem fért be, a terem örökre kivetett, Elhagyni kényszerült meg csúfolt vén földet.
Nincsen szebb, mint ahogy zölddel a tarka rét, Alant a lankákon robaja csermelyé, Csak lágyan csobogva folyik a medrébe, Partján a fűszálak oly lágyan lengenek.
Ahogy az erdőbe csak lassan ballagok, A fáknak árnyéka huncutul vándorol, Hol egyik, hol másik napnak az árnyéka, Játszik a szememmel, léptemet számlálva.
Mily csodás, ahogy a fények itt cikáznak, Szertelen mozgásuk látszik hogy vidámak, Közben jó hallani, ahogyan dalolnak, Énekük hangjától ragyog a kettős nap.
Sok kedves ismerős, vagyunk mi itt együtt, Mind akik ezelőtt szívesen rezegtünk, Hogy tisztán vigyük át a jó öreg földet, És tovább szolgáljuk, ő pedig bennünket.
