Debreceni Zoltán író: Úgy szeretlek te rongyos élet...
Mond te rongyos élet miért szeretlek? Mikor a szomorú bánat úgy rágja a szívemet, mint szú a fát. Nem tudok éjjel aludni, szememre nem jön álom. A bánatos könnyeim elhessegetik, ne,hogy a szívemre szálljon. Gondolataim sűrű bozontos erdejében bolyongok, botorkálva járok. Mikor a régi szép emlékre gondolok. Villámként hasít szívembe a bánat. A boldogság lelkemből messzire utazott. Elvitte magával a nyár. Kitudja egyszer hozzám vissza talál... Nem téved el, mint sok vándor madár.
