Tegnap megihletett bús bánatom, és eljött hát az alkalom, tollat ragadott jobb alkarom, és verset formált tudatom
(esetleg az unalom, nem tudom)
Jöttek hát a szavak, fájdalomról szóltak így született e vers, egyszerű,és nyers:
(meg nem is valami jó, hogy rúgna meg a ló)
Hosszú évekbe telt míg megleltem, lányt kiről nem tudtam,de kerestem akit ha méglátok kiszárad a szám, fejreáll a világ,kiloccsan az óceán aki jó,kedves,szép lélek, jobb nem lesz tudom, ameddig csak élek
Mert ha vele beszélek, egyre-másra remélek Általában persze félek, máskor pedig rettegek
Hogy miért remélek?nem tudom hisz elmondta nyilvánvalón, esélyem mint festék a berlini falon
De ő az kivel jól érzem magam, aki ha bánt,még többre fáj a fogam összetör engem,s bennem szilánkosra törik értelmetlen lelkem nem ő lenne, fel is adtam volna nem írnám ezt a szart se,bele én a Wordba.
