Látni szeretném a tengert. Hogy miért? Mert eddig a legnagyobb víz amit szemeimmel láthattam az a Balaton volt, bár arra azt mondják, „a magyar tenger". De én akkor is az igazit szeretném egyszer látni. A messzibe tűnő végtelent, ahol a távolba egybe fut az éggel, és kecses körívet ír le. Azt a tengert akarom látni. Nem a túlsó partot, melynek házai látható és az emberek, még ha csak ponttá zsugorodva is. Én azt a tengert akarom látni, ahol csak a kék ami látszik, és a habok meg a tajték, vagy a tükörsima vizet szélcsend idején. Az alföld szülötte vagyok. Azé az alföldé, amelyet a zöld szín ural. Meg a sárga. Gyönyörű az is, hisz a magasra nőtt kukorica is tud hullámozni, ringatózni és andalítani a végtelenbe tűnő távolságától. Számomra még most csak a késő nyári búzatábla a tenger. Szinte tajtékot tud vetni egy-egy heves széltől, vagy békésen hajladozik a könnyű leheletű légörvénytől. Nekem még az alföld a tenger. Nekem zöld a tenger és nem kék. Az erdő a sziget és a fák a megnyugvás. De azért a tengert egyszer úgy megnézném. Az egészen más lehet. Ha jól tudom, a tenger morajlik. Zúg, és nem susog, mint a levelek. Szeretném egyszer hallani a tenger hangját. Bár eddig még csak a levelek énekét hallgattam. Az össze érő levelek sejtelmes dalát. Hisz nappal nyugtató, éjjel viszont, az egészen más. Éjjel biztos járnak ott fenn köztük, és ők adják hozzá a baljós zöngét. Biztos a habok is azt teszik, ahogy a hold fényénél törnek meg a szik-lákon. Hisz mesélik egymásnak, a fenékről kelve mit láttak. Ahogy a levelek mesélnek az éjjeli látogatóknak. A tenger illatát szeretném érezni. Azt mondják sós, de nem hiszem. Hogy lehet a sós víznek illata. Lehetetlen. És épp ezért szeretnék bele szagolni a tenger adta levegőbe. Ahogy kél a szél a tenger felől, és bele túr a hajamba. Lehet hogy még nyirkos is leszek. És sós. Nem tudom, de lehet hogy van illata. Jó volna egyszer ott lenni. Kicsit olyan lehet a Hortobágy, hisz valaha ott is a tenger hömpölygött. De az azért más. Most ott a birkák tengerét lehet látni. Nem a hullámok hangját adja a tér, hanem a bégetés hallik. Valahogy az is nagyon tetszik. Olyan nyugodt, olyan békés. Türelmes hang. Nekem azt jelenti. Dús bundába zárt türelem. Szimpatikus élőlények a birkák. Mint a delfinek. Hisz ők is békésen szelik a hullámokat, és virgoncan ugrálnak ki a vízből, mintegy jelezve, csak vendégei a tengernek. Úgy szeretném látni. Ott lenni velük, együtt játszani, és érezni az örömét a víz simogatásának. Úgy hallottam, szinte kényeztetve öleli át a testet. Biztos jól érezném magam benne. Ha ott lehetnék. De nekem eddig a magyar tenger maradt meg, és tiszta időbe látom a túlsó partot, rajta a házakat és még ha pont is, de az embert. És látom a búzamező hullámzását, ahogy az enyhe szellő közé turkál és az erdő susogása. Nekem ez maradt. Amíg nem látom a tengert, addig nézem a Hortobágyot, hisz a szomszédságába születtem. És a delfinek látványa helyett majd nézem a ménes futását. Épp oly nemes, és büszke. És gyönyörű nekem. Mert ez a hazám. A tengernek csak a vendége lehetek.
Ezt se nem novellának, se nem versnek akartam írni, csak úgy le írtam, mert úgy éreztem le kell írjam. Ez így sikerült, és se nem több se nem kevesebb mint néhány sor ami én vagyok. Meg mutattam egy ismerősömnek, aki azt mondta, hogy ez versnovella, én el fogadtam, amit mondott. Köszönöm az értékelést, azt, hogy mind kettőnek tekintetted te is, amit egyiknek se szántam, hisz ez azt jelenti, hogy én még így is tudok alkotni.
Egy ehhez hasonló terjedelmű írást elég régen tartott ilyen hosszú ideig elolvasnom. Ez sajnos nem jó. Az írásodban fellelhető vágy sok emberben megérett már, de nagyszerű a mondanivalója is, hogy neked a saját hazád is mennyire tetszik, szép és ha nem is rendelkezik tengerrel, akkor is rejt számtalan lehetőséget. Viszont be kell vallanom, hemzseg a hibáktól, amely számomra tönkretette az élvezetes olvasást.
Lentebb megemlítek néhány hibát, hogy ne csak véleményt írjak, hanem lásd is, mik azok, amik miatt én úgy gondolom, nem élvezhető a novellád.
"Az erdő a sziget és a fák a megnyugvás." - Az egymásnak mellérendelt, külön-külön hansúlyozott azonos mondatrészek közé vesszőt teszünk, ha kötőszó nélkül következnek egymás után: Az erdő, a sziget, a fák és a megnyugvás.
"össze érő" - összeérő "szik-lákon" - sziklákon
"Biztos jól érezném magam benne. Ha ott lehetnék." - Sok esetben feltűnt, mennyire szétvagdalod a mondatokat, de ez egy novellánám nem feltétlen előny. Ugyanis szagatottá, akadozóvá vállik az írás, ami teljesen kizökkenti az olvasót, és ezért nem tud megfelelően magára az írásra koncentrálni. Az általam kiemelt részt is elég lenne egy vesszővel elválasztani.
Elhagytad a "hogy" kötőszót a "Biztos" után, de ettől függetlenül még vesszőt kell oda írni.
A végére pedig megjegyezném, ha verset szeretnél írni, akkor tedd azt, mert olvastam a verseidből és azok tetszettek. Ha novellát szeretnél írni, akkor írj azt, de ne próbáld vegyíteni a kettőt, mert személyes véleményem szerint az nem igazán lesz jó. Persze ezt nem kell megfogadnod, mert ez csak az én véleményem.
Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak. [ Regisztráció | Belépés ]
