Szellő simogatja hálás bőrömet, oly nagy hőség idején Te vagy kedves, Kicsorbítja szerelmed éles tőrömet, -mi vághatna - már olvad, nem éles, szívem hajlékony selyemmé vált, amin az ábrát a kezed festheti át, lassan, műgonddal kezelve az ecsetet, átalakítva lassan testem s lelkemet,
Most pedig ím, itt fekszem tenyereden, mint üres könyv, nyitva és hófehéren, s repesve várom, hogy mit írsz belém, Mily maradandót, izgalmasat, szerényt, Titkot, mit csak mi tudhatunk örökre, Ami később ad majd okot mosolyra, könnyre,
Minden történetünk egyszer emlék lesz, beírva, s mikor hajunk már őszbe vegyül, akkor majd olvashatjuk együtt újra, kéz a kézben, s nem egyedül.
