A képzeletem kicsi korában farkast és medvét evett. Mert nem bírok vele, mindig tekereg. Esténként bejárja a völgyeket, a magas hegyeket. Nem tudok tőle aludni mert mindig tekereg. A hegyekben a patak száguldó habjával, énekli halkan a dalát. De bárhol van mindig rád gondol szép magyar hazám. Alig halad nem bírja már a lába. Csak a patak egyedül rohan le a hegyről a völgybe lankára. A szép rónán megjön a képzeletem kedve. Itt érzi jól magát nem a távoli hegyekbe. Nagy léptekkel halad sietve előre, a magas hegyekre rá sem hederítve. A magyar zöld réten, erdőben érzi nagyon jól magát... Elfelejti a magyar rónán, minden fájdalmát,gondját és baját.
