Nyári este sétálok a Tisza-partján egyedül. Egy szőke leány emléke a lelkembe a régi múltról hegedül. A városra csendesen rég leszállt az éj. A hold már odafent fényesen ragyog. Az égről kacsingatnak rám a hunyorgó csillagok.
Nyugodtan csendesen alszik a város, büszkén mosolyog rám a szegedi táj. Lágyan ringatózik a Tisza vizén az ezüstös álmos holdsugár.
A Tisza-partján egyedül ülök a gyepen, a föld még őrzi a nap melegét. Hallgatom merengve a város felől szivárgó éjjeli zenét.
Fájós lábamnál halk neszeléssel a hullám partot ér. Megszeppenek mert elrepül a fejem felett egy sötét denevér.
Bánatos arcomat a csillagos ég felé emelem. Az ezüstös holdat keresi a fáradt tekintetem. Kedves hányszor sírtuk át ketten itt az éjszakát. Hányszor zokogtad el vállamon a szíved bánatát.
Most a sárga holdfény füröszti sós könnyeimtől sápadt arcomat. Leszeretné mosni róla minden szomorúságomat.
Nehézkésen állok fel, lassan bicegve haza indulok. Az éjszaka vigyáz rám körülöttem sötéten inbolyog.
A keserű bánat és a magány kísér karonfogva hosszú utamon. A múltam terhét Vonszolva cipelem örökre a beteg vállamon.
