Az éjszaka Hajdúbagosra csöndben lopakodik. Némán,csendben matat a festői tájon. A szomorú bánattól nekem sem jön a szememre álom. A képzeletem messze,nagyon messze jár.
Azon tűnődöm: lehet-e jónak lenni egy rossz világban? Sétálni télen éhesen,mezítláb, rongyos kigombolt kabátba? Szalonnát szúrni a fagyos nyársra, ha nincs disznó az elkorhadt karámba?
A koldus kezébe kenyeret nyomni, mikor a gyerekeinknek sincs mit adjunk enni? Merjük-e a kapunkat kitárva hagyni, mint valamikor régen tettük, hogy hozzánk akárki betudjon jönni?
A gyerekeink könnyeit le kellene törölni, egymással soha nem kéne perlekedni! Békét,nyugalmat akarni, nyomorékoknak,betegeknek, koldusoknak adni csak adni. Az övékét nem lenne szabad, soha,de soha ellopni.
