Csupán ülök tornácunkon oly csöndben, kedves rózsafapipám van a kezemben, dohányt veszek elő burnót tubákomból, frissen vágott, s annak legillatosabbjából.
Felnyitom s becsülettel megtömöm a pipát, csak úgy illatozza zsengén a vaníliás dohányt, gyufámat gyújtom gyorsan homorú markomban s szipákolom folyvást fölszítva alaposan.
Máris gomolyogván füstölög a finom pipadohány s szelencéjéből vastagon tajtékot kihány, kéjesen ízlelgetem a jóféle magyar dohányt, karikából örömest fújok olykor triplát.
Fonott karosszékben idillikusan üldögélek s kajánul-kéjesen átszellemülve pöfékelek, nézem a vonuló vattacukros gomoly felhőket és a csibuk csutorába bele-bele ízlelgetek.
Napoztatom hókás-fehér-szeplős arcomat, örömmel fogom kedvenc pici-kis szipkámat, lassacskán a dohánylevél leég már benne, a pipázásban a lényeg kérem, hát ez lenne!
