Félig kopasz fák állnak búsan a szürke felhők alatt.. Megadóan várják sorsukat, bennük már csak a tavasz reménye maradt. Lankás hegyvonulatok derengenek a ködös távolban... Előttem szürkén fut az út az összehajló fa-sátorban... A Kedvesem tőlem elérhetetlenül távol van.
Andalító zene lágy dallamai enyhítik a monoton morajt... A Legdrágábbnak küldök általuk százezer vágyakozó sóhajt. Tekintetem mereven az útra tapad, de képzeletem képernyőjén emlékképek tolonganak. Robogok céltalanul, hontalanul bele a végtelenbe, az ismeretlen táj izgalma unottan belevész a semmibe.. és az sem hozza el a boldogságot az életembe.
Egyedül haladok, mindig csak egyedül... Az út véget érhetetlenül hosszan és lustán kanyarog.. Gondolataimban csak Vele, csak Hozzá rohanok... Képzeletemben csak Nála, csak Vele vagyok.. Legszebb álmaimban örökre ott is maradok.
