Büszke vár és tornyok, Mária-Valéria hídjának árnya, komolyan, némán rávetül az öreg Danubiára. Tűrték a török igát, s világégést halkan, bár utóbbi romba dőlt a visszavonuló harcban.
Eltelt századok, évtizedes idők, mindenik átépült, de a szellem megmételyezve, magába roskadva, segítségre várva, felkiált az égre, Ostrihom!
Ostrihom, mert morva, lengyel barátim emlegetik így halkan, s a magyar politikának nem létezik már régi nevében, csak addig érdekelte, ameddig érdekét látta a réven.
Mint szülőanyja, akit gyermeke elhagyott, amikor haláltusáját vívja, segítségre hiába vár. Büszke elit sutba vágja, múltját, szerepét nem kívánva, idegen ajkak kiáltanak az égre, Ostrihom!
Drága barátim, egyszer jegyzem meg halkan, harmincezer ember veszett el a harcban. Fényes dicsőségünknek tova már, nincs háború, nincs forradalom, béke van; de Ostrihom elesett, elesett a harcban.
