| Statisztika |
Online összesen: 1 Vendégek: 1 Felhasználók: 0 |
|
Meggörnyedve állok a fájdalomtól...
Kissé meggörnyedve állok a fájdalomtól.
És csendesen nézem,
a fényes napsütötte égen,
az áttetsző színtelen holdat.
Arra gondolok,hogy mindig van egy pillanat,
mikor eszedbe jutok és rám gondolsz.
Gondolatban egymásra találunk a távolba,
én rád,
és te énrám.
Ilyenkor ott lopva körül nézünk,
mert nem szabad látni a világnak,
hogy a fájdalomtól meggörnyedek.
Azt sem szabad látni senkinek,
hogyan suhan át,
két szív között egymáshoz egy apró boldog simogatás.
Biztosan lehunyjuk a szemünket,
mert minden perc egy néma vallomás.
Gondolatban két kézzel átöleled a derekam.
Arcomon keresed őrült világunk pillanatait.
Majd lelkeink össze ölelkeznek.
És mi összébb húzzuk magunkon a kopott,
régi ruhát,
hogy ki ne essen a magányunk.
De egy másik pillanatban,
tovább lépünk.
Mert így tanított bennünket élni,
ez a bolond világ!
|
| Kategória: Versek | Hozzáadta:: Zoli (2012-10-14)
| Szerző: Debreceni Zoltán E
|
| Megtekintések száma: 461
| Helyezés: 0.0/0 |
|
|
|
