Kissé meggörnyedve állok a fájdalomtól. És csendesen nézem, a fényes napsütötte égen, az áttetsző színtelen holdat. Arra gondolok,hogy mindig van egy pillanat, mikor eszedbe jutok és rám gondolsz. Gondolatban egymásra találunk a távolba, én rád, és te énrám. Ilyenkor ott lopva körül nézünk, mert nem szabad látni a világnak, hogy a fájdalomtól meggörnyedek. Azt sem szabad látni senkinek, hogyan suhan át, két szív között egymáshoz egy apró boldog simogatás. Biztosan lehunyjuk a szemünket, mert minden perc egy néma vallomás. Gondolatban két kézzel átöleled a derekam. Arcomon keresed őrült világunk pillanatait. Majd lelkeink össze ölelkeznek. És mi összébb húzzuk magunkon a kopott, régi ruhát, hogy ki ne essen a magányunk. De egy másik pillanatban, tovább lépünk. Mert így tanított bennünket élni, ez a bolond világ!
