Még emlékszem a Lengyeli kék vizű tóra. A sok-sok selymes kedves szókra. Kértek valahányszor kértek, de nem követeltek. A piros ajkak lágyan egymáshoz értek. Érzelmesen összeölelkeztek.
Kedvesen mosolyogtak, olykor-olykor nagyon komolyak voltak. Mert ott volt a jelenünk, de ott voltak a nagyon régi múltak.
Azóta a lágy szavak követelések lettek. A gyönyörű szavak mind a tóba estek. Nem tudtak úszni, mind bele is vesztek
