Öreg este volt, a plafonon villámlódzott a neonfény, immár lelkem fohászának megválaszolt a remény, egy kórházi folyosó kopottas padján üldögéltünk és marokkal lehetett tapintani megfeszültségünk.
Izzadó kezemben gyűröttes kis papíros meglapult, rajta érzéseimmel, mely árként irántad feltolult, el szándékoztam szavalni szerelmes soraimat, de csitítani kellett remegőssé váló lábaimat.
Ajkam kevéssé vala engedő parancsnok akaratomnak, s a szavak őróla hebegve-habogva szóltanak csak, de kíváncsisága füleidnek türelemmel hallgatott, hisz mondandóm aranyos szívedhez szépen szólott.
Szűztiszta lángolóságom lágyan fölperzselte lélekedet, fáklyás lobogóként gyújtotta föl igaz szerelmünket, vérszínű szájadról a szó mézédesen el-megcsöppent, vérkerengésem hamvas-üdén, buzgalommal fölserkent.
Megvalltuk kölcsönösen egymásnak jelenésünk tetszését, meggyóntuk érzékeny lelkeinknek rokoni egyeződését, határtalan örömöt éreztünk az egymásra találásban s boldog párrá forrtunk ím, e kietlen másvilágban.
