Mintha víz alól buborékolva mondanám, megfulladok ha nem lehetek veled, mintha elcsukló hangodat hallanám, nem értem, hát újra kérdezek. Csak bámulok magam elé, képekben lapozom a múltat, lélegzik körülöttem minden, Itt ragadtam a tegnapban veled, s ajtómon már dörömböl a holnap. Gúnyolódó arcok a ködben, nevetve rám vigyorognak, kellett nekem beléd szeretni, most rólam sugdolóznak. Ringatom árnyékom a falon, az óra kattanása robban, Mintha bombákat dobálna az ég, ahogy az eső az ablakon koppan. És szomjazom, fázom, éhezem, és csak egy ölelés hiányzik, csak hogy érezzem nem vagyok egyedül, van még valaki aki számít. Tudom, hogy csak meg kéne érteni, Csak érezni kéne, hogy élek, de már félek kérdezni, hogy hogyan feledjelek. S egy fájdalmas sóhajjal arcomon, elaltat végre a vén Hold, de álmomban nem vagy itt, nem hagyom, s holnap majd kék lesz az égbolt.
