Kisvejkén mikor édesanyám iskolába kísért - Debreceni Zoltán
Régen mikor sétáltunk, édesanyámmal iskolába kettesben. Kislány voltam. Vigyázott rám, fogta az úton végig a kezemet. Mosolyogva beszélt hozzám , mutatta közben a zöldellő, réteket, völgyeket és a magas hegyeket. Akik úgy néztek vissza ránk, mind a mosolygó gyerekek.
Megcirógatta menet közben édesanyám a fejemet. Rám nézett és szívből nagyokat nevetett. Már azóta egyedül sétálok, Könnyes a két szemem, a múltat kutatom. Mert már csak az anyám emléke kísér, a Kisvejkei dombos,lejtős utakon.
Még mindig úgy álmodok vele, hogy él, simogatja álmomba a fejemet. Szorosan megölel, két kezével fogja a kezemet.
Édesanyám régen meghalt, már nem ölel engemet. De mikor rágondolok, a keserű bánat széjjel akarja marni, érte a lelkemet.
