Nézni véres alkarját, csöpögő vér lepi el testét. Hánykolódva vette ki kezéből az éles kést.
S minden lelkes rajongó sírva élte túlzó szerelmét. Látván karját százszor is megcsókolta volna, mintha nem lepte volna el ezer kis bogár szívét.
S agyából folyva gennyes lé vize, hányás tömkelege. Fiatal még az élet a halálhoz, nem lehetne mit tenni ellenne. Versem nézve idő múltán, nem értette senki, majd félhomályban csücsök, kezébe vette szárnyát. Nem értett ő semmit, semmit soha sem. Gondolkodva néha pislantott, csak pislantott.
S ezer jó már idejét múlt, voltan ott düh, szorongás. Minden jó mi egyszer volt, már nem léteze tova. Elernyedve sírja fölött tücsög a ménes, szívéhez szólván megérintve nézett, bámult. Árnyak lepik el testét, már minden oda. Forró csókja kihűlt, Szerető szíve megállt. Már tisztítja testét a rovar nép.
