Az ősz sétál a Kisvejkei tájra, megint. Az elmúló idő, az ezüstös hajamra tekint. Vetkőző virágok, sárguló erdő. Az égen sok esőt cipelő fekete felhő.
A hűvös szél lassan fújja az ég peremén. Majd könnyezve néz le, a földre elém.
A felhő először sír, majd a sírást zokogásra váltja. A sűrű könnyei között a vadgerlék, reszketve szállnak. Egyedül csak a bús magány, mindkettőnek az útitársa. A virágos nyárban maradt, szegényeknek a turbékolása.
A vadgerlék egy eső verte fára szállnak, a félelemtől a fejük, mint a szélforgó úgy forog. Rám néznek, én vissza rájuk.
Majd lassan elindulok. Csak úgy céltalan, valahová visz a fájós lábam. Szomorkodok és kesergek, a pityergő sárguló, csendes őszi tájon.
