Mit tombolsz te szélhordotta fehér áradat, miért dühöngsz így mutatván magadat, tán ígyen adod ki hirtelen haragodat s ekképpen sejteted méla bánatodat?
Most mondd meg te féktelenül dühös szél, néked is ily unalmas már-e hideg tél? De sejtem ám kend azért kavarja úgy a havat, szívesen messze seperné ezen évszakunkat.
De kérlek légy még iránta némi türelemmel, ne sürgesd őt ily űzően dohogva s erővel, ne hordjál itt össze nékünk hetet-havat, hisz a hópihék így vagy úgy, de lehullanak!
Hidd el én tégedet mélységesen megértelek, személyem is jobb szereti a tájat zöldültnek, nem mondám elismerém fáradtságos munkádat, csak ne korbácsold rombolóvá orkánodat!
Meg kell hagyni szép párt alkottok, ahogy a milliárdnyi csillámló pihékkel kavarogtok, táncotok gyönyörűen összehangolt piruett, ha lágyan lassúztok, az alázatos, igaz duett.
Varázslatos, hogy a kopasz-tar fákat lisztesre fújod, az örökzöldeket csodás, gyapjas subával borítod, jaj, csak az ázott szűr nehéz ne légyen nékik s a súlytól ágválluk jó, ha le nem törik.
A szél a havat a földről olykor fölkéri s keringőt lejtve véle meleg helyre viszi, hol már kedvesét biztonságban érzi, ott arájának uszályát torlaszként emeli.
Hol a csillagos hó alól a talaj kimutatkozott, ott két fűszál szenvedélyes tangóba fogott, őket a szellő lágyan ringatta tova, hósapka lészen nékik díszpáholya.
Ó fehérség, ha majdan pusztulsz olvadván, a szél nem lesz hű hozzád már ezután, tudd, szélcsend idején ő erőt gyűjt, pihenget, kipihenve évődjék a porral s mi eseget.
Tudom, mindketten természeti elemek vagytok, felőlem tegyetek úgy, miként van akaratotok, de én szép fehérség szólottam jó akarván előre, a szél kedves, belé szeret az igéző porszemébe!
