Hosszú holdfényes éjszakán fejét vállamra hajtja úgy karol a magány. Alszik ölében mozdulatlanul gyermeke a csend. Néha - néha álmából ha felébred megsimogatja lágyan a kezem.
Nappal a temetőt járom. Némán nézem a halottak virágos honát. Ahol még a nap is, könnyezve szórja a sírhalmokra sugarát.
Lábam alatt megcsörren a száraz avar. A szívem hevesen dobog az elmúlás felkavar. Felriad,elinal tőlem a csend. A magány ragad belém, fogja szorosan a kezem.
