Az örökkön csöndes temető elevenné válik, az élők szorult szíve emlékezni vágyik, a síremlékek tája virágokban pompázik, koszorúk s bokréták sűrű sora sokasodik.
Ember rengeteg oly némán jön kígyózva, ballag a temető valamely parcellájába, fölkeresik elhunyt szeretteik sírhantját, hogy emlékezvén gyújthassanak gyertyát.
Glédában állanak a hideg sírkövek sorai, fenyőillatúak még a friss hantoknak új fejfái, rajtok állanak szeretteik oly becses nevei s búcsúzásuk oly fájó, utolsó, idézett sorai.
Rideg márványkövek sírva visszhangoznak, fájó siralmaikkal ily búsan szólamólnak, dúl a föltörő érzelmeknek könnyes vihara, terjeng belengve az olvadt viasz nehéz szaga.
S a sírkert fényárban fürönközik éjszaka, mint milliárdnyi elsárgult szentjánosbogara, eme holt-halovány lelkeknek elbúsult tánca, e lángra gyúlt mécsek oly kecses fényjátéka.
Hajnali pitymallatra e mécsek csonkig égnek, fényeik füstölögvén csöndben elhűvösödnek, a vázák vízében vágott virágok hervadoznak, adja Istenúr, hogy halottaink föltámadjanak!
