Ha én nap volnék, mindég csak néked sütnék, fénylő sugáraimmal csak te reád ragyognék, szerelmünk mezején vadvirágokat éltetnék, kora hajnalon néked pirkadva pompáznék, napközben a magosból lépteidet neszezném, napnyugtakor bíborkorongként karjaidba esdeném.
Ha én eső volnék, mindég csak néked esnék, amin nem vala fedél, mindent megáztatnék, tavaszi záporként szomjúhozó földjeidet öntözném, szerelmünk palántáit csöppjeimmel fűszerezném, nem lennék viharos eső, mely özönvízként pusztíthat, csak gondoznám azt, mit az anyaföld nékünk adhat.
Ha én szél volnék, mindég csak néked fújnék, nyári nap hevében hozzád lágyan simulnék, lágy szellőként hűsíteném főlhevült bőrödet, fölszárítanám az orcádról legördülő verejtékedet, simogatván járnám bé hegyeidet s völgyeidet, hosszan megállnék csodálni földöntúli szépségedet.
Ha én hó volnék, mindég csak néked hullnék, örülnék, ha mindenségedet pelyheimmel lephetném, tiszta s szűzies-fehér nyoszolyába bújtatnám tájadat, így kapnád meg arám a menyasszonyi ruhádat, remélhetném kis-kezed kérésére igent mondanál s így teremtenéd meg a hó legboldogabb urát.
