Sötétségbe borul minden odakint, Lassan felhő takar el mindent. A gyermek az ablakon kitekint, Nem lát se ismerőst, se idegent. A nyár őszre váltott, meghal minden szépen lassan, Esőfelhők gyülekeznek az égen diadalmasan. Csak egy sima ősz ez ? Vagy az emberiség ősze ? Minden halálra ítélt: a virág, az ember, a rőzse. A napsugarak elvonultak, a levelek lehullnak, a föld megfagy, A hitem gyengül, a fény eltűnik, a remény szép lassan elhagy.
Minden csak szilárdul, az emberi szív A víz is jéggé válik, De már érzem, hogy valami hív, Valami, ami hiányzik. Mert a legnagyobb sötétségben is ott van a fény, Szakadatlan, törhetetlen, boldog emberi lény. Mi vagyunk azok, a fények az éjszakában, Milliónyi csillag az égbolt homályában. Ma még esik az eső, s zord fagy önti el testünk, De a szívünkben tavasz van, nem enged leesnünk, Ha le is esünk, minden nap talpra állunk, Hisszük: Valóra válik minden álmunk.
Várunk, ha kell szárnyat növesztünk, Az értetlenség mocsara felett némán lebegünk. Az élet tavasza ez, sok ezernyi évé. Az újjászületésé, a sok kiontott véré. Ne félj, én sem félek, Hisz egyszer minden újraéled. Mert ha az idős levél le is hullik, s el is szárad, Ahogy az öregapó és a nénike elfárad, Mi, a holnap fiai és lányai ott állunk majd rendületlen, Megütközünk zsarnoksággal és félelemmel, Mert mi nem féljük az életünket adni a mában, Hisz csillagok vagyunk mind, a fények az éjszakában
