Vörösen mosolyogva tekint a nap még egyszer le a hegyekben a tájra. Búcsúzik bíborba, mintha a búcsúzás neki is nagyon fájna.
Az elfáradt madár leül pihenni, egy alvó barackfa ágra. Szirmával takarózik a sírokon minden virág, a csendes éjszakába.
Mosolyog álmában a föld és az egész világ. A hegyekből a völgyekbe utazik a gond és a szomorúság. Elcsendesül a szívünkbe a bánat. Eljátsza,hogy szendereg. Pedig ő veti meg mindennap sok-sok gondokkal nekünk az ágyat.
