Egyedül ballagok bánatomban a Hajdúbagosi réten és folyóparton. Keresem az emléked a hideg esőben is, a sáros úton. Emléked hűséges, nem hagy egyedül. Hozzám repül és a múltunkról suttogva beszél. Ettől a szívem szomorú lesz, majd fényre derül. Úgy érzem mintha kisütne ilyenkor a szívembe a nap. Pedig csak a decemberi havas eső áztatja rajtam a pusztába, a kopott kabátomat. Messzire elment a nyár, elvitte a meleget, és magával vitte a boldogságomat... Kutatlak kereslek, mert tűzként ég a föld a lábam alatt. Akkor is mennem kell ha sokszor nem akarok. Kereslek a réteken, folyóparton, utcákon, de sehol sem talállak. Csak az ólom súlyos emléked cipelem a vállamon... Mint ahogy az esőcseppek zuhognak a földre és a fákra. Úgy csorog a szívemre a keserű bánat...
