El kell engedjelek, levetem láncaid El kell küldjelek a messzi távolba, Hogy kitárhasd vértől pirosló szárnyaid Akkor is, ha időzöl majd magánynak kies táborába.
Túl sokat szenvedtünk, korbács volt minden csók Szavak húzták vállaink, s temettek föld alá, Szemeid már nem óvnak, mind inkább vasgolyók Mik vadul kongatják bús lelkem omlott falát.
Kettőnk harca volt, de a végén csak egy a győztes Ezer sebből vérezve, ha akarnánk se lehetnénk, Itt a sors az ami fennhangon most nevet Mert játéka melyet űzött megint csak sikeres.
Többet adtál, amit az én szívem elbírt volna Azt hitted végtelen erős dicsőséges ép, Akár Kőszeg várának régen állt orma Hiába szólt intő szó neked kiváltképp.
Kullogsz most, és nyaldosod én okozta sebeid Azt hiszed nincs utadnak vége csak a halál, Pedig egyszer újra ragyogni fognak szemeid Ha te nem is keresed, hidd el majd ő megtalál.
El fogsz felejteni minden kedveset és szépet Melyeket egyszer azt hitted biztos, örök, El fogsz hagyni fejedből minden közös képet, Azt is ami még kezedben széttépve zörög.
Szia! Nocsak nocsak nocsak...... No ez az a versed amiben teljesen Önmagad vagy......Minden apró érzésed minden lázas gondolatod testestől lelkestől TE vagy...... Isten hozott a "klubban" Kisasszony........ Nagyon tetszett ez a versed.....alighanem a legjobbnak keresztelném.....bár mindegyik versed tetszik.......
Gyönyörű......megkapó......érzelemdús......és valódi........ A TE egyéniséged...... Gratulálok......
Szia! Igen ez azon kevés versem egyike amelyiknek egyik során se gondolkodtam, ez az a bizonyos pillanatok összességéből rakódott vers, ami kiömlik és nem pedig direkt formálom (mondjuk ez a "rímeken" illetve annak hiányán is látszik). Örülök neki ha ezt te is észrevetted, és tetszik is Köszönöm.
Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak. [ Regisztráció | Belépés ]
Köszönöm.