A patak partján fagytól megfonnyadt virágok közt sétálok. Az arra járók mind azt hiszik, hogy valakire várok.. Pedig csak a lelkemet gyötri és tépi a keserű bánat.
Könnyes a szemem mint a patak vize úgy csorog. A virágokat nézem közben rád gondolok, s képzeletben a virágok között látom a nyomod, s érzem az illatod.
A fájdalomtól hangosan ordítani kezdek. Hangomtól visszhangzanak a hegyek:utállak, gyűlöllek! Pedig érzem a szívem azt súgja legbelül, ennél jobban még sosem szerettelek.
