Hullatják a fölhők az égieknek áldását, magános kóbor kutya barangol magában, csend öleli az éjszaka csitult külvárosát, üresen állanak az utcák magokban.
A szőre csukaszürke s szél kócolta, alakja nyurgán szürömlik az esőben és lompos testin oly lucskos bundája s árad belőle az elhagyatottság szaga.
Kidobva otthagyták elhagyva ridegen, elvesztve addigi megszokott otthonát, kővé meredten álla az idegenben s nem sejtvén hol keresse új honát.
Éhesen ténferegve számkivetve tova, immár a külváros utcáinak setétjében, élelmet keresgél kitartó szorgalma, kenyérhajat lel föl a szemétben.
Ráfanyalodik a penészes-kis serclire, bár kéretlenül, undorral szaglássza, eddig jobban ment sora is elvégre s rágatlanul nyelé le az ebadta.
Éjenként hideg van, össze kell kucorodni, egy féltető rejtekébe ő megbúvik, csupán e pára egyről tud álmodni, valami koron befogadják valakik!
