Debrecenni Zoltán író: Hosszúpályi temetőben emlékezem...
Fekete fejfák,fényes és megkopott sírkövek. Elhervadt virágok, sok gazos sírhelyek. Lassan járó árnyak,keserű halk sóhajok. Már soha el nem jövő kettétört holnapok.
A fejfákon rövid kis búcsú mondatok. Örökre elfojtott titkok óhajok. Ki nem mondott érzések sora. Alkalmak amik nem térnek vissza soha.
Korhadt fejfák között zúgva fúj a szél. Egy elsárgult falevél éppen a homokos földre ér. Nem sokáig magányos, egy újabb követi hamar. Halottakkal telik a temető. A földön is gyűlik az avar.
Majd ha elmúlik a nyár, elmúlnak a téli hidegek. Vajon lesz-e még nekem újra tavasz, lesz-e még gyönyörű kikelet.
A napsugár tudom jövőre is simogatni fogja a folyó vizeket. De az már soha nem jön vissza akit a hideg sír eltemet.
Sírva olvassuk a sírkőben vésett mondatot. Emléke szívünkben örökre él, és örökre megmarad.
