Árva gyermekként nevelkedtem én fel Pocsajban a Téglavetőben. Úgy is hívtak engem a falu árvája. Éhesen korgó hassal, jártam iskolába.
Cipőm lyukas volt, a ruhámat télen, a hideg szél átjárta. Az öröm és a boldogság, elkerült nagyon messzire. Mert a szegény árvát még az sem szereti.
A szüleim elköltöztek tőlem, a mennyekbe. Engem egyedül hagytak itt, a nagy szegénységben.
Egy nyári szép napon a szigeten sétáltam, az éhségtől szédülten, sóskát ettem a vad virágok között. Akkor tájban a forgó is, néhány hétre Pocsajba költözött.
Szegény árvaként akkor azt kívántam. De jó lenne ott lenni, a piactéren a zenés mulatságban. Vágytam a körhintára, színes lóra és a hajókára.
A cigány szomszédom ismerte jól a keserű,árva életemet. Tudta,hogy árva vagyok. A szüleim a Jézuskához költöztek. Ezért ha tehette megsimogatta, mindig a bozontos fejemet.
A felesége mosolyogva a házukban hívott. Zsírozott egy nagy szelet péki kenyeret. Csodálkozva néztek rám, a sok apró cigány gyerekek, hogy milyen jó ízűen eszem, a zsíros kenyeret.
A cigány szomszédom, nem is oly sokára. Elvitt a piactérre, a zenés mulatságba. Úgy tekintett rám, mint saját gyerekére. Felültetett többször a színes lóra, és a hajókára.
Kaptam tőlük cukorkát, fagyit és csokit is eleget. De ami nekem legjobban hiányzott. Kaptam tőlük, szívből jövő sok-sok szeretetet.
Nem is felejtem el soha, azt a gyönyörű délutánt. Mikor együtt mulatott velem. A jó szívű sok gyerekes, kedves cigány család.
