Szépen dalol a fa lombja, mikor a sok levele össze ér. Mert a langyos szellő úgy játszik rajta, mint egy író fia a gyönyörű hangszerén.
Bánatomban az erdő közelében ülök. A fa halk dallamát felém fújja a gyenge szél. A fülemen keresztül a lelkemhez ér, és az emlékek mint a hangyák úgy jönnek elő.
Képzeletem nagyon messze jár. A képzeletemmel látom,hogy pusztulhat el egy gyönyörű virág.
Először elhervad, a föld felé lehajtja a bánatos fejét. Utoljára még csókot int felém. Majd lehunyja örökre a könnyes két szemét.
Lassan a szívembe bújik a keserűség. A bánat összes síró hangja. Nekem egy pillanatra boldogságot ad, de cserébe érte az életem akarja.
A lelkemmel küzdök ameddig van bennem egy picike erő. Lehet halhatatlan leszek mint író,költő... És majd egyszer én leszek a jövő.
Már besötétedett, szépen betakart a csillagos ég. Fülem közelében egy éhes szúnyog mondja az énekét.
A lelkem halkan muzsikál. Lágyan megsimogat az esti csend. De a magányban a szomorú bánat emészt engem.
Álmos vagyok, a szívem fáj belül mint a satu szorít. Tűnik a fény és eltűnik minden kép. Már nem emlékszem a rosszra... Csak arra ami mindig jó volt, és gyönyörű szép.
