Öreg vén szőke Tisza de sokat bolyongtam szerelem mámorában valamikor a füzes partodon.
Akkor még benned ringott minden hitem, mosolygott Szegeden rám vígan a nap. És szerelemesen mosolygott rám a hosszú hajú szőke szép leány. A késő őszi hideg szél gyűrött arcomba tép. Ami akkor volt, az már csak megfakult elkopott emlék.
Mogyoróbarna hajam a fejemen, ezüstös-őszbe borult. Elszálltak felettem az évek. A kezemet szorosan fogja az ősz. Mellettem sárgulnak a fák, hullanak róla elém a síró falevelek.
Fiatal íróból öreg poéta lett. Már csak lassan bicegve ballagok a megőszült alföldi tájon. Céltalanul visz valahová a béna fáradt lábam. Leülök egy száraz fatörzsre, és zokogva sírok a megsárgult őszi tájon.
