A kórházban már mindenki alszik a vaságyon. Csak engem kerül el messzire az álom. Csendesen némán simogat a csend. Csak a bánat vonyít a szívem mélyen idebent.
A magány keservesen sír , hangosan zokog úgy kiabál. Csak én hallom egyedül, aki még boldogságra és csodára vár.
Fáradt két szememen bugdácsolva lépked az álom. Hajnalban pihen meg, a könnyes szempillámon.
