Halkul belépek ama setét könyvtári szobába, hol halovány neoncsövek pislognak enmagukban, nagy csöndű télestén oly kietlenül dereng e terem, egy árva lélek se ül se mely asztalnál sem.
Illendőn odaköszönék az idős könyvtáros hölgynek s ő kurtán visszaszól erőtlenül köszönésemnek.
Erősderékú tárasok ódon oszlopfői állanak, avittas polcokon régi könyvek glédában sorakoznak, bőrkötéseik bársonyos-barnán csak össze búnak, súlyuktól a tölgyfadeszkák terhesen rogyadoznak.
Ímhol fedélüket a nap fakítóan meg-megszítta, a fennebb szorosan ölelődző köteteket por borította és némelyöket megrágta az idő rozsdás vasfoga s imitt-amott széjjeltördelte óvatlan nagy marka és málladozék sokuknak ikonikus borítólapja.
Tova terjengőn beleng mindent az áporodottság szaga, az élemedett óságok gombásodó, ízes fuvalma.
Mégis marasztják szemeimet e különös drágaságok, hisz különöst értékesek ezen szép ritkaságok, nem terem nékik már akárhol méltó párjok, kincses ládák ékszerei ezek a tündöklő nyomtatványok.
Óvatosan leemelem egy fönti, vastag példányukat, lágyan porolom le félve, makacsul ragaszkodó pókhálójukat s felütöm találomra kénes-sárgás, cirádás lapjaikat és ő hálásan elillatozza a régen elmúlt századokat.
Csupán letelepedem csöndes sutnak szűk sarkában s órákra elmerülök a Villon-i verseknek lágy habjában.
Szervusz Tóbiás! Nagyon szépen köszönöm az építőjellegű kritikádat és, hogy időt szántál a vers elolvasására. Elfogadom a tanácsodat, teljesen jogos az észrevételed! Ígérem gyúrok a probléma megoldására!Ezért jók ezek a kommentálások, mert rámutatnak az ember hiányosságaira, valamint a fejlődési irányra. Szép napot neked, Üdv, Lackó.
Amíg olvastam a verset, mindig a sorok közepéig voltam csak elégedett, hisz a régies kifejezések oly üdítőleg hatottak, de a ragrímek mindig elszomorítottak. Az olyan kényszeredett mindig. De azért összességébe tetszik a vers nagyon.
Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak. [ Regisztráció | Belépés ]
