| Statisztika |
Online összesen: 3 Vendégek: 3 Felhasználók: 0 |
|
Az utolsó menedék
Az utolsó menedék…
Szívem országútján röpül tova lelkem
Rénimet Kedvesem hasztalan kerestem;
Elcsüggedve bágyadtan, biggyed kicsiny ajkam
Hódíthatnám végre meg gyémánt birodalmad.
Túl messzire vetett a sors, lelkecskédtől távol
Boldog lennék, s büszke várad megcsókolnám százszor;
Orcád lágyan érintve, szerelmemet vallanám
Őszi eső súgná Néked: Bízz bennem Angyalkám!
Szemeidbe nézve, szép pilláid szemérmen rebegnek
Szívem érzi, bizton végre, hogy párommá tehetlek;
Balsors messze elkerülte életünket egykor
De most végre megleltelek egyszer s mindenkor.
Soha többé nem engedlek a szívemtől távol
Kincs lelkembe féltve zárlak, s mint őszi hűs zápor;
Jég függönnyel védelmezlek a széltől is óllak
Szeretném, ha szerethetnél él’tem gyémántpora.
Őszi eső fénysugarat, már ritkán ada Nékünk
De érzem mostan inaimban, nem hiába félünk;
Félünk buja érzésektől, melyek szíveinkben dúlnak
Vörös rózsás szív-szerelem csendesen borulhat.
Lelkeinkre boldog, mámort hozó álom vár
Kísérje a szerelmünket egy hófehér galambpár;
Turbékoljunk mi is együtt, hisz boldogságra ítéltünk
Te vagy végső menedékem, Rénim édes Teremtőm!
s.k. 2012
|
| Kategória: Versek | Hozzáadta:: Béci (2013-10-23)
| Szerző: Az utolsó menedék E
|
| Megtekintések száma: 358
| Helyezés: 0.0/0 |
|
|
|
