Szívem országútján röpül tova lelkem Rénimet Kedvesem hasztalan kerestem; Elcsüggedve bágyadtan, biggyed kicsiny ajkam Hódíthatnám végre meg gyémánt birodalmad.
Túl messzire vetett a sors, lelkecskédtől távol Boldog lennék, s büszke várad megcsókolnám százszor; Orcád lágyan érintve, szerelmemet vallanám Őszi eső súgná Néked: Bízz bennem Angyalkám!
Szemeidbe nézve, szép pilláid szemérmen rebegnek Szívem érzi, bizton végre, hogy párommá tehetlek; Balsors messze elkerülte életünket egykor De most végre megleltelek egyszer s mindenkor.
Soha többé nem engedlek a szívemtől távol Kincs lelkembe féltve zárlak, s mint őszi hűs zápor; Jég függönnyel védelmezlek a széltől is óllak Szeretném, ha szerethetnél él’tem gyémántpora.
Őszi eső fénysugarat, már ritkán ada Nékünk De érzem mostan inaimban, nem hiába félünk; Félünk buja érzésektől, melyek szíveinkben dúlnak Vörös rózsás szív-szerelem csendesen borulhat.
Lelkeinkre boldog, mámort hozó álom vár Kísérje a szerelmünket egy hófehér galambpár; Turbékoljunk mi is együtt, hisz boldogságra ítéltünk Te vagy végső menedékem, Rénim édes Teremtőm!
s.k. 2012
Kategória:Versek | Hozzáadta::Béci (2013-10-23) | Szerző:Az utolsó menedékE
Megtekintések száma:353 | Helyezés:0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak. [ Regisztráció | Belépés ]
