Árnyékarc 

Egyszer egy bús nyári estén, álomvilágban szenderedvén,
Álmos fővel riadtam fel, lelkem mélyén tudtam, ébrednem kell.
Éjfél múlott, óra kongott, ajtó roppant, s kattant a zár.
Szívem lüktet, szemem dülledt, s az ajtó lassan nyílt is már.
Az árny belépet, biz rám nézett, Ó, a szívem majd megállt! 

Vonaltalan, elmosódott, nem ember volt, inkább már holt.
Ott lebegett az ajtó előtt, nem éreztem még oly nagy erőt.
Izmom feszült, testem hevült, oly nagyon féltem ám,
Mikor az ajtó roppant, a zár koppant és belibbent az árny.
Nem mozdultam, nem fordultam, Ó, a szívem majd megállt! 

Nem volt arca, sem alakja, a tudatomba hatolt hangja.
Az arcom akarta, hogy elrabolja, s onnantól ő hordhassa.
A függöny lengett, testem rezzent, mikor jött az árny.
Padló roppant, ajtó koppant, bár ne látnám már.
Nem szóltam, nem mozdultam, Ó, a szívem majd megállt! 

Sötét lelke, halott teste, ezer hangja a fejembe:
„Kell az arcod, kell a hangod, az leszel, ki én vagyok.”
Az árny röppent, testem szökkent, csak menne már.
A sarokban állva, csodára várva, de jött az árny.
Szemem behunytam, leguggoltam, Ó, a szívem majd megállt! 

Azon a bús nyári estén, tudatomat én elvesztvén,
Zavarodottan ébredtem fel, lelkem mélyén tudtam, indulnom kell.
Éjfél múlott, fejem zsongott, ajtó roppant, vége már.
Én kimentem, és éreztem, mögöttem kattan a zár.
Akkor tudtam, hogy elbuktam, mert én vagyok már az Árny! 

2012-08-10