Kiszőkült már termőföldjeinknek hajkoronázata, végestelen gabonatáblák ingadoznak rajta, aranyos magtáraik merednek föl az ég fele és sudaras kalászaik éltető magokkal van tele.
Búzamezőinket gyönyörű vadvirágok tarkítják, fehér orcáikat pajkos pipacsok pirosítják, a határnak széltét árvalányhaj ostorozza és a levendulát lágyan lilulásig korbácsolja.
Június vége fele Péter és Pál napja vagyon, búzatöveknek ekkor kell, hogy meghasadjon, így jelezvén előre annak arathatóságát s eme napon üdvözölve csak az igazi nyárt.
Anno a földre asszonyok s férfiak vonultak, kezeikben éles sarlókat, kaszákat ragadtak, megkezdték a gabonatáblák lassú learatását s a liszté őrölhető magvak dolgos betakarítását.
A marokszedést mindig asszonyok végezték s a férfiak kévéiket hordták és bekötözték, formázott kepéiket szépen összeillesztették és e nehéz munkát is jókedvűen végezték!
A verejtékes aratómunkának végeztével, örömünnepek zajlottak szerte-széjjel, az aratóbálokon aratókoszorút készítettek, amelyet egész karácsonyig féltve megőriztek.
Manapság a betakarítást gépekkel végzik, kombájnok aratnak, az embereket mentesítik, kitilolják a szemeket a beért kalászokból, hamar tarlót vágnak a végetlen búzatáblákból.
Traktorok a szalma-szálat rendekre sodorják s bálázóik azokat gépies gurigákká formálják, könnyeden fölrakodják óriási gömböceiket, de nem élik meg a kézi aratók víg örömeiket!
