Szürkék ma az iskola falai, eltűntek a színek, üres tekintettel követnek a régi tablóképek.
Mondhatnánk ez elég standard, sose volt tele a suli arttal de van valami a mai nappal, Na de akkor mi okkal?
Biztos nem a melegfront, hangulatomon az sose ront, írni se írunk semmiből, laza nap ez részemről.
Padomban mégis szétcsúszok, mégcsak zenét se hallgatok pörögnek a percek,órák, pörögnek fejemben is a lehetséges hibák.
Rájövök a baj nem az ami van, hanem az ami éppen nincs mert nincs ma iskolában, a legnagyobb kincs.
Nem! Nem a Tanári Karra gondolok, Közérzetiek, nem mentálisak a bajok, Arra célzok, nincs itt az akinek az ittlétére vágyok.
Kit ha csak meglátok,bearanyozza napom, övé az öröm,s bánat feletti hatalom Akiért útközben az osztályokat kajtatom, barna hajára,hangjára,arcom odakapom.
Csillag ő,életem egén, angyalkorona ül fején, üstökös mi kínzón,porrá éget, Nélküle mégis már csak hálni jár belém az élet.
Persze ezt eléggé túldramatizálom Mert persze most eléggé hiányolom De tudom,fogom még majd látni Csak arra a napra,kell most várni
Ez a tudat lesz hát a vigasz, A mocsárban a támasz, Pajzs az agóniában, Remény; egy fénysugárban.
