Debreceni Zoltán író: A bánat alatt megroskadva járok...
A bánat alatt meg roskadva járok. Pihenő helyem a patak partja mellett lévő pázsit. Fekve hallgatom,hogy milyen szépen, csendesen beszél az enyhe szél a fűzfabokrokkal. Hogy mit mondhat nekik azt nem értem. De biztos valami nagyon szépet. Mert a zöld bokrok vidáman bólingatnak, és fel fel tekintenek nevetve az égbe. Nekem nagyon nehéz a szívem, mert a keserű bánat csüng rajta. Úgy lepi be a szívemet a szomorú bánat. Mint ahogy az éj sűrű leple borítsa be, éjszaka a tájat.
