Tíz ezer évvel időszámításunk után (10ky AC) - Vég és kezdet
Egyedül a Vezérnek sikerült kikerülni a hullámokból. A hatalmas porfelhő ökölként csapott a menekülő bolyra. Azok a járművek, amiket nem morzsolt szét az ütés, a suhintás erejétől bénultak le. A mágneses mező oltotta ki a fényeit ezeknek az űrhajóknak, mintha az életüket vette volna el. Aztán az öklök tölcsérekké formálódtak és az áldozataik belehullottak, akár a fáról lerázott gyümölcs. A markok lyukasaknak bizonyultak és zsákmányukat a Földre ejtették.
A vezérhajó kapitánya a legénységével együtt a hídról nézte végig amint a naprendszer kék gyöngye elhalványult. Erősen markolta a derekáig érő fémkorlátot, de az nem hagyta, hogy formálják. A férfi úgy támaszkodott a fémrúdba, mint nyugdíjas ember a járókeretébe. Valóban olyan gyengének is érezte magát. Ahhoz is erőt kellett vennie magán, hogy ne ejtsen könnyet az elhullt bajtársaiért. Ha engedett volna a milliárdos gyásznak, összeroppant volna. Nem is gondolta, hogy ennyi milliós város létezett a huszonkettedik században. A rakétáknak csak ezekre a helyekre kellett lecsapniuk, hogy kielégíthessék az étvágyukat. Több tíz ezer felhőt lövellő szökőkút tört fel olyan 500 kilométeres távolságra egymástól. A hullámok széltében-hosszában terjedtek, míg össze nem találkoztak akár a szektások egy bűvös, rituális kör közepén, hogy a kisebb településeket is bekebelezzék.
Minél tovább haladtak, annál inkább tűnt szürke pamutgombolyagnak az egykor hatalmas, kék üveggolyó. A Hold, amely felé közeledtek, barátságosabbnak tűnt, mint az emberek egykori szülőbolygója. A kapitány nem bírta tovább nézni a pusztulást. Szemébe húzta a flotta tiszti fejfedőjét, de az nem takarta a szörnyű látványt, így hátat fordított az égitestnek, amelyben korábban annyit gyönyörködött. A másodkapitánnyal találta magát szembe.
– Uram! – szólalt meg a segédtiszt. – Elvesztettük a kíséretünket.
– Mindent elvesztettünk – helyesbített a jelentésen a rangidős katona.
– A rakományunk nem csekély. Elegendő pár évre, mire visszatérhetünk.
– Talán évtizedekbe is kerülhet, mire visszatérhetünk a szülőföldünkre, bár nem – állapította meg az idősebb férfi. – Nem hinném, hogy én vagy maga megélnénk azt az időt. Nem kell jó kárfelmérőnek lenni ahhoz, hogy meglássuk, mekkora pusztulás ment végbe odalent.
– A Holdbázison vannak tudósok, akik majd kitalálnak valamit.
– Igen, valami szintetikus vacakot, amivel talán még kihúzzuk egy ideig, ha a kémiájuk nem mérgez meg bennünket hamarabb.
– Kapitány! – vette le a sapkáját a tiszt. – Mint ember mondom egy másiknak, hogy szedje össze magát.
A parancsnokot mintha egy pohár vízzel öntötték volna le szemérmetlenül. Hirtelen visszatért a jelenbe emlékeinek múltbéli utazásairól. Úgy érezte, kultúrsokkot kap a hirtelen változástól és menten rosszul lesz. Tartalék erejéhez kellett hozzányúlnia ahhoz, hogy erőt vegyen rajta a tettrekészség.
– Igaza van, fiatalember! – hazudtolta meg a híres mondást, miszerint a főnöknek mindig igaza van. – Hozza ide a berakodási listát az utas listával együtt. Lehet, hogy magunkra maradtunk, de még egy maréknyi magból is lehet termés.
Amikor a segédtiszt teljesítette a parancsot, a kapitány a kabinjába hívta a tisztjeit és ott folytatta az eligazítást.
– Először is, rostáljuk meg a szemeket. Tekintsük meg, kik a vendégeink.
– Csupa úri, vagyonos nép – mondta egy, a káplánok rangját viselő űrtengerész megvetően.
– A pénzükkel most semmire sem mennek – állapította meg egy zászlós.
– De mi igen – ragadta magához újra a szót a kapitány. – De nem holmi értéktelen vécépapírra gondolok, hanem aranyra és ezüstre. Ritkafémre, amit a holdon nem találunk meg. Be kell gyűjtenünk az összes ékszert, amit az emberek magukkal hoztak és be kell olvasztanunk a forró motorokon, amíg még vannak, mert amint leszálltunk, a motorok réztekercseire is szükségünk lesz. Kolóniát kell alapítanunk és kezdhetjük ezt pénz kiadásával.
– Ez őrültség! – háborodott fel a főkormányos a felettese hataloméhes tervén. – Minden tiszteletem az öné, kapitány, de magának csak a hajón van hatalma. A bázisnak megvannak a saját vezetői és helyőrsége.
– Többen vagyunk – állapította meg a fölényüket a másodtiszt. Ezzel a kijelentésével védelmébe vette az ügyet. – Ha sikerrel járunk, egykor alapítóknak fognak minket nevezni. Ha elbukunk, hamarabb találkozunk a szeretteinkkel, mint azt vártuk volna.
– Hiszen ez lázadás! – kiáltotta egy másik tiszt, aki eddig nyugodtan, hangtalanul ült, mint akinek víz van a szájában, de végül nem bírta tovább és kiköpte a véleményét.
– Ki és mi ellen? – akadékoskodott a parancsnok. – Maradt-e állam vagy elnök, aki elítélhetne. Bárcsak egy is lenne, az utolsó szó, amit hallanának, az a fegyverem szava lenne.
– A negyedik emelet B szárnyában – közölte közömbösen a segédtiszt, mintha olyan dologról beszélne, amiről mindenki tud. Fékezetlen nyelve azonban megdöbbent tekintetek kereszttűzébe vetette. Először a kapitány tért magához.
– Nem látok egy ismerős nevet sem a listában – tekintete hol a papírokra, hol a fiatalemberre tévedt. Az utóbbitól kapta meg a választ.
– Tudom, hogy hamisan hangzik, de így igaz. A tiszteletreméltó urak neveket változtattak, de nem arcokat. Ki tudná elfelejteni az amerikai elnök arcát a képernyőkről, amint éppen hadat üzen az oroszoknak. Mellesleg, a ruszkik elnöke is vele van. Nemrég pezsgőt rendeltek a raktárból, jelentették.
– Én mért nem tudtam róla? – vonta kérdőre jobb kezét a kapitány.
– Ön nem foglalkozhat minden részlettel, Uram! – hozta fel az érvet a legény mindkettőjük mentségére. – A felszállást és a rakodást én személyesen felügyeltem. Nem volt időm elmondani. Az egész olyan gyorsan történt, épp, amikor a rakéták kondenzcsíkjai feltűntek az égen.
A másodtiszt magyarázata elég volt ahhoz, hogy felmentse az információ elhallgatásának vádja alól. A hirtelen támadt esküdtszék tagjai újra kollégává, baráttá és új családdá változtak vissza. A fiúnak eszébe jutottak a szülei. Vajon azonnal meghaltak, vagy csak a következő pár óra viszi el őket? A sugárzás végez velük vagy a radioaktív tél? Próbálta kiverni a fejéből a tiszti iskolában tanultakat, de a tudás néha kétélű pengeként megsebezte.
A kapitány figyelmét már más cél kötötte le. Tekintetében ezer Hirosima lángja lobbant volna fel. Hangszálait átitatta a gyomra által kiválasztott keserűség és a szívéből fakadó csalódottság szérumának keveréke, amikor megszólalt. Agya viszont már termelte a haragot ellenszernek, ami kis mértékben gyógyszer, nagy adagban azonban halálos méreg annak, aki kapja, de annak is, aki adja.
– Uraim, el kell halasztanunk az államügyeket egy időre. Egy árulást kell megtorolnunk.
Nem tudta, hogy követik-e a tisztjei, de akár őrültnek találják, akár nem, még mindig a parancsnokuk, és amíg nem váltják le együttes erővel, addig ő parancsol. Olyan sebes léptekkel próbálta legyűrni a hosszú folyosókat, mintha az űr hideg vákuuma vonzotta volna egy pont felé, ahol repedés esett a hajón. Csupán egy intésébe került, hogy az első közkatona csatlakozzon hozzá, futnia kellett a száguldva menetelő kapitány után. Kettejüket látva a többi őrálló szó, vagy mozdulat nélkül dezertált a posztjáról és duzzasztotta fel a társaság létszámát. Amikor a liftekhez értek, kétfelé kellett oszolniuk, mert nem fértek be egy fülkébe.
A parancsnokot a várakozás arra késztette, hogy körbetekintsen, és látta a felvonó rácsos falain keresztül, hogy a másik aknában gyömöszölődött fegyvereseket a másodtisztje vezeti. Még célfotóval sem lehetett volna megállapítani, hogy melyikőjük érkezett meg előbb a negyedik szintre. Kiszállásukkor egy kereszteződésnél találták magukat, de habozás nélkül balra fordultak. Mentükben az ajtók messziről, tisztelettudóan félreálltak előlük, kivéve az utolsó két fémőrt. A kapitány büszkeségén csorba esett, amikor a saját hajóján olyan ajtót talált, amely nem engedelmeskedik neki. A másik csapat kapitányának kellett cselhez folyamodnia. Mindenkit csendre intett, mielőtt kopogott volna a fémlemezeken.
– Ki az? – szivárogtatott ki odabentről egy hangot az ajtó, mint valami államtitkot.
– A személyzettől vagyok, uram, meghoztam a rendelt italt.
– Ó, remek! – ujjongott valaki más.
A kapitány először mosolyodott el, mióta elhagyták a Földet. Nem tudta, hogy a Szezám ajtajának valaki lecserélte a kódját. A közelgő léptek hangjára azonban megkomolyodott. Az ajtó csak egy centimétert nyílt ki, amikor a katonák huzatként vágták ki. Derékig érő víz sem zúdult volna be hamarabb az embereknél. Gyorsan és képzetten cselekedtek. Az első dolog, amit a fegyverkezelés használatáról tanítottak nekik, az az volt, hogyan kell hangtalanul kibiztosítaniuk a halálos játékszereket. Élesre töltött fegyvereik szinte összeforradtak a vállaikkal, amerre fordultak vagy mozdultak, a fekete ékszerek hűségesen követték minden egyes mozdulatukat. Ész is ragadt rájuk a fegyverpucolás koszán kívül. A stratégia szerint, amit az ilyen esetekre tanítottak meg nekik, egy fél pillanat alatt kellet felmérniük a terepet: fél szemmel megállapítani, ki fegyveres és ki civil, míg a másik fél szemükkel a társait figyelte, hogy nem választanak-e ketten egy áldozatot. A szobában tartózkodók közül hárman tettek hirtelen és gyanús mozdulatot, amint rájuk törtek. Hamarabb vágódtak el a földön, mintsem befejezhették volna, amit elkezdtek.
A szobában csak két szobor maradt érintetlen. Olyan élethűek voltak, hogy azt minden művész megirigyelte volna, bár falfehér színük nem igazán árulkodott nemes anyagról. És láss csodát, az egyikük ujja megmozdult. A folyamat a keze egészére kiterjedt, mintha reszketne. A kapitány hozzá lépett, gondolva, az hamarabb kiheveri a sokkot.
– Üdvözlöm, Elnök Úr! – vigyorogta a savanyú képbe. – Nem kellene odalent egymással csatázniuk?
A két arc, fel és legörbített ajkakkal kísértetiesen hasonlított egy színházi stílusra. A másiknak csak a szája remegett, mintha hebegne, vagy szájról olvasott szavakat utánozna. A fegyverdörrenések hangja még nem igen tompult el a fejében.
– Ez ... Ez csak ... valami ... tévedés lehet! – szavainak végül engedett a külső nyomás, amit füleinek még nem sikerült leküzdeniük.
– Nem hinném, Goszpadjin prezident. – váltott át a kapitány beszédpartnere nyelvére, hátha az hamarabb eljut hozzá. – Miféle kulturált szemétláda lennék, ha nem személyesen üdvözölném önöket a hajómon és nem adnám meg önöknek a megfelelő címet.
Körbenézett a szobában, majd elismeréssel jegyezte meg:
– Pezsgőzgetünk? Kaviározgatunk? Milyen okuk van az ünneplésre? Most temettük el a Földet, így inkább gyászolnunk kellene, és ahhoz mi sem illik jobban, mint a vörösbor.
Letekintett a három földön fekvő testőrre, mintha a pillantásával akarná kitapogatni azok pulzusát, mielőtt biztonsággal hátat fordítana nekik.
–Apropó, most jut eszembe, hogy elnézésüket kell kérnem az embereim hevességéért. Túl élesek a reflexeik. Az első adandó alkalommal kivizsgáltatom őket. Szerettem volna demonstrálni, hogy az embereim nagyobb biztonságban vannak, mint a saját testőreikkel az oldalukon, Elnök Úr.
– De én ... nem! – tiltakozott a másik.
– Hát persze, Ő szerénységével állok szemben – játszotta tovább a kapitány. – Bár megeshet, hogy összekeverem az elnök arcát, aki a háborút kommentálja a tévében. Tudja, el szoktam aludni a reklámokon és csak a rendőrségi hírekre ébredek fel. Minden úgy összemosódik. A maga után a bűnözőkét látom. Bocsássanak meg nekem a Médiaistenek, de a harmadik világháború kellős közepén nem igazán érdekelnek a Tele Shop új fogyasztóprogramjai vagy a leghatékonyabb kerti fűrészgép.
– Hagyja az iróniát! – vette védelmébe a szerencsétlent a másik, sokkal elevenebb férfi.
– Valóban? – színlelt csodálkozást a kapitány, mialatt megfordult. – Az életnek mondja ugyanezt! Hát nem vicces, hogy két esküdt ellenség így kibékülhet. Vannak még csodák.
– Mit akar? – firtatta Amerika elnöke.
– Elárulom a szándékaimat, ha önök is elmondják, mi volt a szándékuk ezzel a színjátékkal a Földön, ami egy tízmilliárdos közönség életébe került.
– Kapitányoknak jó stratégákat választanak – hízelgett neki az amerikai elnök. – Maga mennyit lát át a helyzetből?
– Csak azt tudom, ami eddig történt. A többire csak találgatni tudok. A háború az Ukrán konfliktussal kezdődött. Az állam Európa-barát elnökét nyíltan megölték a szövetségbe lépés aláírásakor. A nép az Oroszországhoz való csatlakozásért kelt fel. Már az elnökjelöltjük is megvolt. Az Európai Unió NATO békefenntartóit küldte az övezetbe, hogy visszaállítsák a rendet és az orientációt.
– Az EU nem engedhette, hogy elveszítse éléskamráját – indokolta az amcsi elnök. – Öltek már kevesebbért is, indítottak háborút rossz szóból fakadóan is.
– Mi sem egy jó szövetségest – folytatta az orosz elnök. – hadseregem bevonult az ukrán földekre azzal, hogy erőt adjanak a nép akaratának.
– Akkor én felébresztettem az alvó oroszlánt – magyarázta tovább az amerikai elnök. – Mivel volt beleszólásom a NATO politikájába, felszólítottam a katonai szövetség vezetőit, hogy vegye vissza a kelet-európai országot. Amint a lavina megindult, nem volt megállás. Eleinte a szomszédos országok álltak egyik, vagy másik oldalra. Hamarosan a világ minden országa csatlakozott igaz vagy vélt sérelmekkel támadva a szomszédjára.
– Mindez világos – szakította félbe a másodtiszt. – Mégis, mi a magyarázata annak, hogy itt vannak, és nem odalent rohadnak egy földi bunkerben, akár egy zsák krumpli.
– Országaink évszázadok óta próbálnak világuralomra törni – közelítette meg az amerikai elnök távolról a választ. – Nem elég, hogy folyton egymás útjában álltunk, noha a versengés igen csak építő volt mind a két nép technikájára, iparára-, míg egymással voltunk elfoglalva, észre sem vettük, hogy Földanyánk egy újabb gyermeket szült nekünk, egy mesebeli legkisebb testvért. Az öcskös növekedett, erősödött és folyton közénk állt, ha egymásnak mentünk. A tervünk az volt, hogy eltesszük láb alól, de alábecsültük.
– Azt hittük, pár gombnyomás elég lesz, talán egy-két rakéta. Azonban amikor már folyt a háború, senki sem tudta, kinek mije van és ki-kinek az oldalán állt. Amint kinyittattuk a silóinkat, Kína kétszer annyival fenyegetőzött. Oroszország soha nem lép vissza. Tartottuk a tétet, sőt, emeltük. Az asztalnál már nem fértek el a játékosok így újak nyíltak. Senki sem ismerte igazán a másik lapjait, csak találgattunk és reméltük, hogy ellenfeleink csak blöffölnek.
– Végül India kezében sült el először a fegyver. Az újonnan feltörekedett ország úgy gondolta, a legjobb védekezés a támadás. Remélte, lerohanhatja Kínát, ha az gyenge az első lövéstől és a sokktól. Mi egy helyett kettőt küldtünk rájuk, ránk kettő helyett négyet az Európai Unió, Amerika nyolcra duplázta a számot az EU számára, és így tovább, míg egy pillanatban egyszerre terítettük ki lapjainkat a játékasztalra. Nem számított országnak, az államforma, ahol nem volt legalább egy atomtöltet. Sőt, még a milliós városok is rendelkeztek velük. Egy hópehely lavinát okozott. Az egész olyan gyorsan történt, a láncreakciót nem lehetett megállítani.
– Elértük, amit akartunk. Nem maradt vetélytársunk, és amikor visszatérünk, lerendezzük a saját ügyeinket, de addig is, tovább tart az ideiglenes fegyverszünetünk – fejezte be Oroszország elnöke.
Az elmondottak úgy hangzottak, mintha a két államférfi egy Kaszparov-Fischer sakkjátszmát beszéltek volna el. A szavak megelevenedett figurákként tolultak előre, léptek vissza, foglaltak el más pozíciókat.
– Ez soha sem fog bekövetkezni – jelentette ki a kapitány.
– Hogy érti ezt? – kérdezte Amerika elnöke. Egy lépést tett a kijelentés felé, mintha nem jutottak volna el hozzá a szavak és úgy döntött, elébük megy. – Biztonságban el kell juttatnia minket a legközelebbi lakott településre. Mi vagyunk a világ utolsó államférfijai, akiknek kormányozniuk kell.
– A hajómat én irányítom, – közölte a parancsnok – és az életemet is. Soha többé nem kerülhet egy ember kezébe ilyen hatalmas döntések joga. Igen, eljuttatom a Holdra, de csak azért, hogy népbíróság elé állítsam az emberiség ellen elkövetett bűneikért.
– Ezt nem teheti!
A két elnök tiltakozás jeléül megmoccant. A katonák csak erre vártak, hogy vérebekként rávessék magukat a mozgásban lévő, izgalmasabb áldozatra. Pillanatok alatt földre teperték a két férfit és a hasukra fordítva hátrabilincselték a kezeiket. Egy tiszt sem állította meg őket.
– Mivel a hajómnak nincs börtöne – állapította meg a kapitány. – Vigyék ezt a söpredéket a fenékbe, annak is a legeldugottabb részébe zárják be őket. Legszívesebben most azonnal, saját kezűleg végezném ki őket, de inkább meghagyom ezt az örömet a népnek. Különben is – fordult a tisztjeivel maradt szobában. – Hamarosan megérkezünk. Fel kell készülnünk a fogadóbizottság fogadására.
mennyi hibát hagytam még benne én is?! Jó, hogy még te is átnézted András, bár a legszigorúbb köztünk Litzey, na ő még biztosan tudna szemezgetni. Amúgy csak azt javítjuk, ami alapjában véve jó!
Így igaz! Litzey sokkal jobban a mélyére megy a dolgoknak, mint te vagy én. Én is elküldtem neki egy novellám, hogy nézze át, és rendesen ízekre szedte, viszont nagyon jó is volt, mert néhány dologra sokkal jobban odafigyelek már én is.
Egy lektorra vlóban szükségem lenne. A folytatás megtalálható az oldalamon: http://tothferenc.blogspot.com/2011/10/tiz-ezer-evvel-idoszamitasunk-utan.html.
"Regényrészlet az emberiség pusztulásáról és új felemelkedéséről világméretükatasztrófa után." - világméretű
"Ha engedett volna a milliárdos gyásznak, összeroppant volna. Nem is gondolta volna, hogy ennyi milliós város volt a huszonkettedik században. A rakétáknak csak ezekre a helyekre érdemes voltlecsapniuk," - Ennél a résznél nagyon sok a volna és a volt.
"egy vödör pohár vízzel öntötték volna le" - Szóval egy vödör vagy pohár?
"Vajon azonnal meghaltak, vagy csak a következő pár óra viszi el őket. A sugárzás végez velük vagy a radioaktív tél." - Nekem ezek kérdéseknek tűnnek.
"melyikkőjük" - melyikőjük
"közelítette meg a választ az amerikai elnök távolról a választ." - Sok lesz a válasz. :)
Néhány helyen te is eléggé darabosan írsz. Ezt a hibát sajnos én is előszeretettel követem el, de erre érdemes nagyon odafigyelni, mert fárasztó olvasni, ha egy írás nagyon darabos. Ezt az egyik írásomnál Litzey nekem is megírta.
Amikor elkezdtem olvasni, akkor a Csillagközi Romboló jutott eszembe. Maga a történet más, de ott is az emberiség elpusztulásával indult mindent. Lényegében tetszik a történt. Itt-ott találtam benne hibát, de Ada vagy Litzey sokkal jobban átlátják ezeket, ezért én nem akartam túlságosan belemenni.
Összességében tetszik a történt és érdekelne, hogy milyen lehet a folytatása.
"Nem elég, hogy folyton egymás útjában álltunk, noha a versengés igen csak építő volt mind a két nép technikájára, iparára. Míg egymással voltunk elfoglalva, észre sem vettük, hogy Földanyánk egy újabb gyermeket szült nekünk, egy mesebeli legkisebb testvért."
Pontot tettél az iparára szó után, de ha megnézed, úgy nem alkot értelmes mondatot, hiszen a gondolat folytatódik. Tehát így jobban nézne ki:
Nem elég, hogy folyton egymás útjában álltunk -noha a versengés igencsak építő volt mind a két nép technikájára, iparára-, míg mi egymással voltunk elfoglalva, észre sem vettük, hogy Földanyánk egy újabb gyermeket szült nekünk, egy mesebeli legkisebb testvért.
Agya viszont már termelte a haragot ellenszernek, ami kis mértékben gyógyszer, nagy adagban azonban halálos méreg annak, aki kapja, de annak is, aki kapja. olvasd csak el újra! annak is aki adja helyett megint csak kapja van írva.
"de az nem engedett, hogy formálják." helyett: de az nem engedte, hogy formálják. Vagy -de az nem engedett a formálásnak- esetleg -de az nem engedett az erős kéz kétségbeesett szorításának- látom, fenn vagy éppen, ezért most darabokban elküldöm az észrevételeimet, hogy addig is tudj rajta gondolkodni.
Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak. [ Regisztráció | Belépés ]
Jó, hogy még te is átnézted András, bár a legszigorúbb köztünk Litzey, na ő még biztosan tudna szemezgetni. 
Amúgy csak azt javítjuk, ami alapjában véve jó! 
