Fáradtan vonszoltam magam végig a folyosón, és már csak az a tudat tartotta bennem a lelket, hogy hamarosan lefekhetek aludni. A kabinba lépve azonnal az ágy fölötti képernyőre esett a tekintetem. Megtörten vettem tudomásul, hogy bizony a videohívás keretes ikonja pulzál a jobb felső sarokban, méghozzá a négy csillagos rangjelzéssel, ami csak egyet jelenthetett: Van-Haelt.

A legapróbb porcikám sem kívánta, hogy fogadjam a hívást. Tehetetlennek éreztem magam, mert muszáj volt fogadnom, nem számított, hogy milyen elcsigázott vagyok. Erre fellobbant bennem a düh. A hívásvárakoztatás szerint több mint negyedórája indították a felkérést. Akkor ugyanennyit még kibír – gondoltam – és lerángatva magamról az amúgy összepiszkolódott uniformisomat, megindultam a zuhanyzó felé.

Miután végeztem, félig a hajamat is megszárítottam és belebújtam egy újatlan, magas nyakú pólóba és egy testnadrágba. A ruhadarabokat valószínűleg egy előző kadét hagyta az ágy fölötti szekrényben. Kicsivel magasabb és vékonyabb lehetett, mint én, mert a póló rámfeszült, de leért a fenekemig, a nadrágból pedig fel kellett hajtanom alul.

Rákoppintottam a lassan harmincöt perce pulzálva várakozó ikonra, a képernyőn. A felugró ablakban először magamat láttam meg, amint az ágy közepén ülök törökülésben a gyűrött paplanon, majd megjelent Van-Hael dolgozószobája, mintha az ajtóból nézném – valószínűleg afölött volt a kamera – és ő maga pedig a pult mögött állt. Nem volt egyedül. Balján L'aphra másodkapitány fordult éppen felém, kezében egy pohár borral. Valószínűleg bor lehetett, a vörös színe, és a pohár formája alapján. Remek összhangban voltak azok ketten odaát. Van-Hael összeráncolta a homlokát, még a másodkapitány – ugyanígy rosszallóan – felvonta vékony szemöldökét.

– K… kapitány – nyögtem.

– Kadét. – Van-Hael sűrű szemöldöke alól lesett rám – Felipe, jó harminc perce jelezte már, hogy végzett. Netán eltévedt a visszafelé úton?

– Nem – leheltem, Van-Hael szigorú pillantásától elbátortalanodva.

– Végzett a munkájával?

– Igen.

– Tényleg végzett? – lepődött meg Van-Hael – Remek! Megtenné, hogy átfárad ide, az irodámba? Szükségem van magára. – Már vettem a levegőt, hogy tiltakozzak, de Van-Hael folytatta – És vegyen fel valami rendes ruhát.

A kép azonnal eltűnt, a beszélgetés megszakadt. Mélyen belélegeztem. Ugyan mit vehetnék fel? De hát a parancs az parancs volt. A koszos uniformist már leküldtem a tisztítóba, szárítással együtt épphogy kész lesz a reggeli átadásig. Megigazítottam magamon a sötétlila felsőt és összefogtam hátul az eddig nedves tincsekben lógó hajamat.

Van-Hael azonnal kinyitotta az ajtót. Elégedetlen arckifejezéssel mért végig, ahogy beléptem. A fotelben ülő L'aphra felháborodott hangot hallatott és azonnal felpattant.

– Azt hiszem végeztünk mára kapitány. – Szép ívű ajkait egy pillanatra összeszorította – Engedélyt kérek a távozásra.
Van-Hael készségesen félreállt az útjából, hogy kiférjen az íróasztal pultja mögül.

– Köszönöm az idejét másodkapitány, leléphet. Jó éjszakát kívánok.

L'aphra távozott, engem persze figyelemre sem méltatott. Az ajtó csukódása után Van-Hael kényelmesen elhelyezkedett a széles fotelban. Nem volt megfelelő az öltözékem, ő pedig ráérősen mustrált, azzal akart megleckéztetni, hogy zavarba hoz.. Abból nem eszik – gondoltam.

Csípőre vágtam a kezem és magabiztosan az asztala elé masíroztam.

– Nem felejtettem el, hogy át kellett volna öltöznöm. – Vágtam a közepébe – Meg tettem volna, ha nem kell uniformisban egy mosogatógép belsejében kúsznom-másznom egész délután.

– Bámulatos, Miss Monteze. Ha minden beosztottam így értené a gondolataimat, elég lenne reggel egy tizenöt percre megjelennem a parancsnoki hídon – élcelődött, és szélesen vigyorogva megvakarta az álla alatti friss borostát.

Úgy tűnt, jól szórakozik hiányos ruhatáramon.

– Elfelejti, hogy a török táncos ruhán kívül, nincs több ruhám – vágtam vissza, mire Van-Hael vállai megfeszültek. Egy hirtelen mozdulattal áthajolt a dolgozóasztal fölött és vádló tekintetét az enyémbe fúrta.

– Ne reménykedjen, véletlenül sem tudom kiverni a fejemből.

A mozdulat hevében rátenyerelt az asztal lapjába süllyesztett képernyőre, ezzel akaratlanul is elmozdítva a beállított képet. Ekkor láttam meg, hogy ez egy térkép, helyesebben szólva egy bolygó felszíne. Van-Hael gondosan visszaigazította a beállított képet, majd nyugodtabban hozzáfűzte.

– Ma este tárgyalnom kell egy ismerősömmel és maga ebben segíteni fog. – Levegőt vettem, hogy tiltakozzak a magánjellegű akció ellen, de flegmán leintett. Nem álltam hadbíróság előtt, és ezt neki köszönhettem, eljött tehát az alkalom, hogy szívességet tegyek a szívességért cserébe – Érti a szláv nyelvváltozatot?

– Igen, tanultam róla. – Feleltem tétován. Bosszúsan megrándult a szája sarka.

– Én azt kérdeztem, érti-e. Nem vizsgázni viszem, hanem hasznát akarom venni. – Alig tudtam palástolni a felháborodásomat, amiért úgy beszélt rólam, mint egy használati tárgyról.

– Elméletileg tudom használni, azonban gyakorlatban még nem volt alkalmam…

– Remek. Hozok magának valami rendes ruhát. – Egy pillanatra eltűnt a kabinjában, majd a karján egy tiszti uniformissal tért vissza. A fehér anyag redőin lágyan tört meg a fény, és apró aranyszínű gombok díszítették. Nagyon szép darab volt, azonban a kezeslábas helyett ez igazi kosztüm és szoknya volt.

Természetesen itt már elkezdtem gyanakodni, hogy valami komoly dolog készül a háttérben. Összeszorult a gyomrom, mint mikor rosszat sejt az ember. Van-Hael eltűnt a kabinjában, és intett, hogy öltözzek át.

A szoknya jó volt rám, a kosztüm talán kicsit hosszú volt, de jól állt.

– Jöjjön ide mellém. – Van-Hael az asztal mögött ülve felpillantott – Ismeri a Quata Hulpát?

– A délszláv bűnszövetkezetet? – lepődtem meg. Hogy jön ez most ide?

– Igen. De a Quata Hulpa nem csupán a délszláv maffia.

– Ezt hogy érti? – legjobb tudomásom szerint a délszláv maffia maga volt a Quata Hulpa.
Van-Hael megvetően felhorkant.

– Minek tartják maguknak egyáltalán az órákat? – morogta maga elé, majd hangosan folytatta – A Quata Hulpa egyetlen ember. Érti, Miss Monteze? A Quata Hulpa egy személyi kultusz és az aköré felépülő szervezet. Nem utolsó sorban kicsivel többek ők, mint a délszláv maffia.

Bólintottam, annak jeléül, hogy értettem amit mondott de azon gondolkodtam közben, milyen furcsa, hogy Van-Hael néhány mondatban sokkal precízebben fogalmazta meg a Quata Hulpát mint a tankönyv három apró betűs oldalon keresztül.