Feszélyezetten indultam meg feléjük, de az eszem közben Nialen járt, mert ő is egy volt az olyanok közül, mint én, és lám, semmit nem is tudtam meg róla, de az előítéleteket már hallottam.

Katia bemutatott a társaságnak, ők pedig az ebédidő alatt mind bemutatkoztak. Nyolcan voltak, három lány és öt fiú. Matt és Shawn bölcsen hallgattak a különleges öltözetemről, amiben láttak előző nap, biztos voltam benne, hogy a kapitány keze van a dologban. Kiderült, hogy Tamovasi alá vannak beosztva, a többiek pedig gépészek. Pont Kallie mellé ültem le, ő volt a harmadik lány és szokatlan módon imádta a gépeket. Kevert, fekete bőre, és hosszú, spagetti vékonyságú fonatai voltak. Állandóan mosolygott és láthatóan jól kijött az összes fiúval. Még egy fiú volt, aki kitűnt a társaságból, őt Semyrnek hívták és erős indiai vonásai voltak.

Az ebéd lassan telt, főleg azért mert kaptam néhány ártatlan, de igen kellemetlen kérdést, s egészen bele fáradtam, megfelelően válaszolgatni rájuk. Már az elején kitaláltam, hogy otthon nincs minden rendben, így nem szeretnék beszélni róla. Láttam, hogy voltak, akik gyorsan kapcsoltak, lehet, hogy jobban tudták miről beszélek, mint én magam.

Doris és Katia sajnálkozva köszöntek el, ahogy igyekeztek vissza a parancsnoki hídra. Nem bántam, hogy nem kell velük mennem. Nem hiányzott sem L'aphra, sem az, hogy a látószögemben folyamatosan ott legyen Van-Hael, akiről azonnal az egyesség és a tengernyi, megválaszolatlan kérdés jut eszembe.

Nial már sehol nem volt, pedig nem láttam, hogy ki ment volna az étkezőből.

– Maga van büntetésen kadét? – kérdezte egy dallamtalan bariton a hátam mögül.

– Igen, én – fordultam meg, meglepetten. Nem hallottam az ipsét megérkezni. Egyértelműen a szakács volt. Fehér szövet csákót viselt, inget, azon felül pedig sötétkék mellényt. Velem egy magas, kövérkés alak, krumpli orral és átható szürke szemekkel. Nem mondhatnám, hogy bizalmat ébresztett.

– Magát még nem láttam a hajón.

– Tegnap kerültem fel – nyögtem. Ijesztő volt, ahogy bámult.

A tömzsi ember vállat vont, megfordult, majd egy keskeny lengőajtó felé vette az irányt. Csak néhány lépés után jöttem rá, hogy követnem kellene. Egy szűk folyosó után egy hasonló helyre értem, mint az orvosi vizsgáló. Üvegfelületek, rozsdamentes acél és neonok mindenütt. A helyiség egyik oldala íves volt, valószínűleg a hajó formáját követte, a belső oldal egy kicsit zegzugosabb, pultok és gépek tarkították, középen főzősziget. Minden falon rend és tisztaság… pontosabban… jobbra az első falon a beépített szekrények alatt úgy három köbméter mosatlan tornyosult. Felnyögtem a mennyiség láttán. Ennyit bepakolni is órákig fog tartani a mosogató gépbe.

Az említett masina azonban nem festett valami bíztatóan.

– Mi történt a mosogató géppel? – érdeklődtem. A belsejében sárgás lé állt, láttam, mert szobányi ajtaja nyitva volt.

– Elavult – közölte unottan a szakács – láss munkához és ne nyávogj.

Lehetetlen volt, hogy ennyi mosatlan gyűlt volna össze, csak a mai nap.

– Mióta vannak ezek itt? – kérdeztem, és még mindig nem tágítottam a bejárat mellől, úgy éreztem, ha belépek, nincs visszaút. Persze amúgy sem volt.

– Úgy négy napja – azzal felkapott egy almát és rágcsálni kezdte.

– De… – próbálkoztam még be, a fickó azonban teli szájjal rám mordult.

– Most már lódulj és láss hozzá! Nincs nekem időm kikímélt, taknyos csitrikre. Mit gondol a kapitány, mi vagyok? Száraz dajka? – azzal újra hátat fordított, és egy keskeny lépcső felé vette az irányt, ami fölfelé vitt, valamiféle fölöttünk lévő éléskamrába.

Magamban hevesen szitkozódva neki álltam mosogatni. A tankönyvek bezzeg sehol nem említik, hogy az elmúlt években, még mindig terveznek mosogató tálcát és csaptelepet egy űrhajó konyhájába, mikor egyes panellakásokba még a fürdőszobákban is ritka, mivel hogy mindenhol a száraz kéztisztítás vette át a helyét, ennek a nyamvadt pancsolásnak.

Másfél óra mosogatás után megtelt a mellettem lévő pult minden szabad része, a mosatlan halmazon valahogy mégsem akart meglátszani. Itt meg kell említenem, hogy a sok koszos edény mesteri ügyességgel volt feltornyozva. Mérnöki pontossággal voltak össze fogatva a lábasok és a tányérok, hogy a lehető legtöbbet lehessen belőlük felzsúfolni. Tanácstalanul néztem körbe, hová pakolhatnám a többi tiszta tányért, mikor kopogtak.

Nem éreztem, hogy nekem lenne a feladatom bárkit is beengedni, de máskülönben meg ki az, aki egy konyhába belépve kopogtat?

– Szia – sétált be Nial ugyanazt a cilindert, a könyökfoltos öltönykabátot és egy barna-fehér kockás nyaksálat viselt.

– Szia – sóhajtottam, mert már fájt a hátam a mosogatástól.

– Nem láttad véletlenül Felipét? – nézett körül tanácstalanul a fiú.

– Nem tudom. Nem ismerem Felipét. – Megakadt a szeme a mosatlanon, majd a tiszta edényeken.

– Azt hittem ő kért meg, hogy mosogass el.

– Kért? – fortyantam fel – Engem ugyan senki nem kért meg. Te a hajó szakácsról beszélsz?

– Igen. Istenien főz, de mosogatni… na, azt nagyon utál! Miért nem a mosogatógépbe pakoltad be az edényeket? – Türelmetlenül a szerkezet félig nyitott ajtaja felé intettem.

– Működésképtelen.

Nial legyintett és megindult a fém ajtó felé.

– Áááh semmiség – bekémlelt a gép belsejébe – már megint csak a szűrők vacakolnak. Meg tudom javítani.

Leesett állal néztem, ahogy neki vetkőzik. Az egyik fiók aljáról elő szedett egy szerszámkészletet. A mosogatógép oldalán lévő kis fém laphoz lépett és kioldotta a mágnesezett kapcsokat a négy sarkán.

– Segítenél, kérlek? – fordult hozzám. Leguggoltam mellé és óvatosan leemeltük a fém fedőt.

Nial elmerült a kábelek rengetegében, és közben sajnos könnyed csevegést kezdeményezett.

– Tulajdonképpen hogy kerültél a hajóra? – felegyenesedett, zsebre rakott egy marék mágnes kapcsot és várakozóan nézett rám azokkal az égszínkék szemekkel.

– Felhoztak – nyeltem egy nagyot.

– Akkor te nem vagy igazi kadét?

– De, sajnos az vagyok.

Nagyot sóhajtott és visszamászott a gép belsejébe. Már-már azt hittem, csöndben marad.

– De nem a kapitány hozatott fel – szögezte le.

– Nem – mondtam kissé ingerülten – nem akartam, de ide kerültem.

Nial újra kibújt és az alsó ajkát rágva a sarkára ült. Látszott, hogy nagyon rágódik egy kérdésen. Ott guggoltam a kis ajtó másik oldalán és imádkoztam, hogy bármi is legyen az, végül ne tegye fel.

– Mit csinált a kapitány veled, amikor engem elküldött Veljevért?

Vágott az esze a kölyöknek. Persze, hogy felesleges volt őt személyesen elküldeni, mikor ott volt a belső vonal, az egyenruha szövetében, amin sokkal rövidebb idő alatt lehetett volna értesíteni a hajóorvost.

– És te, hogy kerültél a hajóra? – kérdeztem. Olyan "valamit valamiért" szemöldök emeléssel.

Félre fordította a tekintetét és hűvösen válaszolt.

– Anyával jöttem.

Bólintottam, de a mit érdemes volt tudni, azt megtudtam. Ő is titkolt valamit. Ideje volt, hogy válaszoljak.

– A kapitány megkért, hogy igazoljam magam. – Erre Nialnek tágra nyíltak a szemei és sietősen felém nyújtotta a kezét.

– Bocsáss meg, még be sem mutatkoztam! Nial Goster vagyok. – Megráztam a kezét.

– Marina Ezra. Örvendek.

Meleg kezével megszorította a kezem, és rám mosolygott. Kicsit elidőztem a kék szemek ragyogásában és a megnyerő mosoly fényében, s csak ez után vettem észre, hogy a tenyere csupa olaj. Bocsánatkérően köszörülte a torkát és abba a tiszta törlőbe törölte a kezét, amellyel az előbb még tányérokat töröltem. Ugye mondanom sem kell, hogy szárító sem volt a mosogatóhoz, a tiszta edényeknek.

– Akkor te nem is vagy a kapitány rokona? – Megütközve ráztam meg a fejem.

– Nem. – hogy elejét vegyem a gyanakodásnak, flegmán hozzá tettem – Kadét vagyok, emlékszel?

– Török folklór uniformisban? – vágott vissza, pimasz villanással a szemében.

Az arcomba szökött a vér. Rögtön rájöttem, hogy mire akar kilyukadni. Én ökör. Az ő szemszögéből valahogy úgy néztek ki a dolgok, hogy valaki "felhozott" a hajóra a kapitány pedig megtalál, és mi sem természetesebb, kadétként kezel, miközben tanúk nélkül társalog velem. Összességében úgy nézett ki a helyzet, mintha szeretők lennénk.

– A helyzetem… ennél egy kicsit bonyolultabb.

Nial kisfiús durcával ráncolta az orrán a bőrt.

– Na, kösz szépen, Zac is pont ezt válaszolta – megzavarodottan pislogtam és letámaszkodtam, hogy fel ne boruljak. Igyekeztem feldolgozni az újdonságokat. Helyből ugrottam azt a furcsaságot, hogy Nial a keresztnevén nevezte a kapitányt, pont arra tényre, hogy ezek szerint Van-Haelt is megkérdezte a történtekről. Elnyomtam egy kárörvendő vigyort. Vajon milyen arcot vághatott a kapitány?

– Na, kész is van! – Nial leporolta a térdét és visszabogozta a nyakába a kockás sálat – most már bepakolhatod egyszerre mindet.

– Nagyon szépen köszönöm. – mondtam neki hálásan, de már igyekeztem is az edények felé, mert megláttam, a hajószakás tuskó lábait a lépcső tetején, lefelé tartott és nem óhajtottam megjegyzéseket hallani a tétlenségemről. Nial azonban megfordult és őszinte örömmel rikkantotta el magát.

– Felipe! Épp hozzád jöttem! – a szemem sarkából láttam, amint a köpcös hajószakácsnak felderül az arca. Mélyen ülő szemeit résnyire húzta össze, és teli szájas, műfogsoros vigyor villantott a kölyökre.

– Áh Nial! Hogy vagy, fiacskám? – bőgte teli torokból.

– Jól, köszönöm. Hoztam neked valamit. – kotorászott Nial a zakója zsebében.

– Igen? – a hajószakács hangjában mohó érdeklődés csendült – Menjünk be a kabinomba. – azzal eltűntek az egyik kis ajtó mögött.