Legszívesebben kicsire összehúztam volna magam és azt képzelem, hogy nem is vagyok ott. De ott voltam, és a várakozás teli csend egyre nyomasztóbb lett. Nyomoromat tovább növelte, mikor Van-Hael hirtelen elengedte a korlátot, mellém viharzott, fölnyalábolta az általam szétberhelt dolgokat, majd egy oldalsó reteszt elhúzva, valami tároló részbe öntötte. De ennyivel nem elégedett meg.

– Álljon fel.

Talpra kecmeregtem, sajgott a csípőm.

– Az irodámba. Most, rögtön – sziszegte.

Csak egy fél pillanatot haboztam, de úgy látszik, ez is túl sok volt neki. Megragadta a csuklómat és húzni kezdett maga után. Tettem egy tétova kísérletet, hogy kiszabadítsam a csuklóm.

– Engedjen el, semmi joga így bánni velem. – Maga előtt tuszkolt be a liftbe.

– Minden jogom meg van hozzá – mondta a csukódó ajtóknak, miközben szorosan maga mellett tartott.

Kilépve a liftből se volt esze ágában sem elengedni. Ujjai drót sodronyként fonódtak a csuklómra, bilincsként tartottak. A legénységi körlet folyosójának első ajtaja volt a kapitányi lakrész. Egyenesen ide tartottunk. Nem kóddal nyílt, hanem ujjlenyomat szkennerrel. Az ajtó még el sem húzódhatott egészen, ő már befelé igyekezett. Egyetlen pulttal és egy fotellel álltunk szemben. Több nem is fért volna el. A jobb sarokban egy újabb ajtó. Csak akkor engedett el, mikor az ajtó visszasiklott a helyére. Oda csörtetett az egyik oldalán a falhoz rögzített pulthoz, felkapta róla az újság vékonyságú számítógépet, majd elhúzva a kabin ajtaját, behajította rajta. Nem tudom, hol és hogyan ért földet a jobb sorsra érdemes szerkezet, mert az ajtó már újra csukva is volt. Csak ekkor fordult felém.

– Jól jegyezze meg. Ez a szoba, a legbiztonságosabb hely a hajón. Bárhol máshol akár le is hallgathatják, vagy megfigyelhetik.

Értettem, miért olyan fontos ez most, és kezdett szimpatikussá válni a mindenében lekerekített idomokkal rendelkező iroda.

– Na, most – emelte rám jelentőségteljesen a tekintetét –, hallgatom az ajánlatát.

Nagyot nyeltem. Pontosan nem tudtam, hogy mit akar hallani, azt viszont sejtettem, hogy komolyan érhetnek neki valamit azok a válaszok, amiket tőlem akar. Több mint valószínű, hogy ez adu a kezemben, a bökkenő csak az, hogy az ő marka sem teljesen üres. Ha akarja, jön a hadbíróság és a többi vesződség. Rá kellett jönnöm, mi az, amit akar, hogy ne áruljak el mindent, ezzel kiengedve az összes lapot az ujjaim közül…

– Azt mondta, válaszokra van szüksége – kezdtem óvatosan – mondjuk, tegyen fel kérdéseket.

Ravasz mosolya arról biztosított, hogy simán átlátta a trükkömet, és hogy nem fog belesétálni. Hát, legalább megpróbáltam.

– Mondja el, amit tud.

Jól van, ezt még ki tudom kerülni.

– Tudom, hogy az apja meghalt tíz évvel ezelőtt.

– Honnan?

– Emlékszem.

Cinikus fény villant sötét szemeiben, szája köré megvetés ült.

– Ne hazudjon nekem. Maga akkor még sehol nem volt.

Ez persze így, ebben a formában nem volt igaz, de a vád releváns. Újakat nyeldekeltem, éreztem, ahogy nyirkosodik a tenyerem.

– Tudok…

– Mit? – félre billentette a fejét és felhúzott szemöldökkel figyelt.

– Hallottam pletykákat arról, hogy esetleg idegen kezűség…

– Nem érdekelnek a mendemondák Miss Monteze. – Megrezzentem, ahogy kimondta a nevem. Elmondása szerint biztonságos hely volt
az iroda, de így is kellemetlen volt. Persze ezzel egyben Van-Hael finoman utalt a kiszolgáltatottságomra.

– Rendben. A belügyminisztert meggyilkolták – böktem ki, mert túl sok vesztenivalóm volt.

– Tudja, hogy pontosan hogyan hallt meg?

Megdöbbentett a kérdése. Ha valaha is ez kényes témának számított számára, ma már tudja kezelni, ebben biztos voltam, mégis látszott, hogy nem hagyja hidegen. Nyíltan beszélt, azonban közben valami sötét lángolt a szemében.

– Igen – bólintottam – lelőtték.

– Úgy van.

– Mire akar pontosan választ kapni? Nekem úgy tűnik, mindent tud – fakadtam ki.

– Arra, Miss Monteze, hogy miért lőtték le.

Hoppá. Ezt véletlenül tényleg tudtam. A tüdőmben megállt a folyamat, melyet lélegzésnek hívunk, mert abban a pillanatban csak egyetlen dologra tudtam figyelni, mégpedig, hogy átgondoljam a helyzetem: lehetséges lenne, hogy Van-Hael nem tudja a titkot? Mérlegeltem, ugyanannyi volt rá az esély, minthogy mindent tud. De mi értelme lenne, hazudnia? Mi más magyarázat van arra, hogy nem akar az első űrállomáson kitenni, és a törvény elé citálni, minthogy én vagyok az a személy, aki tudhatja a választ a kérdéseire. A kérdésekre, amit akár tíz éve is kutathat. Van-Hael szája mozgott. Ráébredtem, hogy hozzám beszél.

– … gyen levegőt Miss Monteze – mondta atyáskodón, és közben láthatóan jól szórakozott.

Engem azonban nem zavart. Ami azt illeti, kész tervem volt az elkövetkező két hétre.

– Figyeljen Van-Hael – kezdtem, mire a kapitánynak vonallá keskenyedtek az ajkai – tudom, hogy miért ölték meg az apját. Ez azonban egy fontos információ. Mit ajánl cserébe?

Hangja friss hó ropogását juttatta eszembe.

– Hogy nem adom ki most rögtön az igazságszolgáltatásnak.

Megingattam a fejem.

– Az nagyon kevés.

Keze ráfogott a pult lapjára, amely mögött állt, ujjai bele fehéredtek, ahogy szorította. Alaposan feldühíthettem.

– Rendben van. Nevezze hát meg a maga feltételeit – préselte felém a fogain keresztül.

Nagy levegőt vettem. Fülemben az orvos hangját hallottam. "Tegyen ki az első nagyobb állomáson, ahonnan haza juthatok és felejtsük el az egészet." Vagy esetleg: "Forduljunk meg és vigyen haza azonnal." Ezeket kellett volna mondanom. E-helyett én…

– Vigyen magával a Sogra. Ez a feltételem.

Van-Hael olyan sűrűt pislogott, hogy alig vettem észre.

– Maga megbolondult kislány! – hördült fel, amikor végre megjött a hangja.

Dacosan néztem vissza rá.

– Mondtam én magának, hogy egy idióta, mert ki akarja deríteni, pontosan miért és hogyan halt meg az apja? Nem! Na, látja? Nem kérek a véleményéből.

– Szóval őrültségnek tartja. Ez érdekes – húzta szét a száját, mintha mosolyogna, de a szemei körül nem gyűltek öröm-ráncok – és rendkívül informatív – tette hozzá, hogy felhúzhasson.

Szusszantottam, pedig nem akartam elárulni magam. Ez a fickó tényleg bosszantó tud lenni, ha akar.

– Mit szólna hozzá – folytatta – ha most elmondana nekem mindent, amit tud, és én megígérem, hogy elviszem a Sogra.

– Frászt! – csaptam a levegőbe a kezemmel – Majd ha oda érünk, mindent elmondok.

Félmosoly, és fél gödröcske jelent meg az arcán.

– Jó Miss Monteze. Csak így tovább. A Sogon szüksége lesz a harciasságára. Menjen, feküdjön le. Ha magának nem is, nekem szükségem van a pihenésre.

Akkor… ez most beleegyezés volt, vagy mi? Csak így tovább… ha valaha, valamire is szükségem lehet a Sogon, az azért lesz, mert ott leszek?!

Nem tisztelegtem, nem mondtam, hogy "igenis uram" tulajdonképpen nem mondtam semmit. Hagytam, hogy lássa, mosolygok, és kisétáltam a kabinból.

A folyosón visszafelé a történteken járt az eszem, és igyekeztem minden felmerülő kérdést latba szedni, hogy résen legyek, ha alkalom adódik a megfejtésükre. Vidáman gondoltam rá, hogy Tudok valamit, amit Van-Hael nem, és ez a valami véletlenül igen értékes számára, így ki vagyok biztosítva az elkövetkező két hétre. Persze nem felejthetem el, hogy egymást védjük. Nem mondhatnám, hogy nem tart legalább ennyire ő is a markában engem… egy hatalmas ásítás szakította meg a filozofálást. Aludnom kell. Tört rám a valóság, mégpedig most rögtön, vagy össze esek.