Ott maradtam újdonsült kabinomban, ökölbe szorított kezekkel, gyilkos tekintettel méregetve az ajtót, ami csendesen a helyére siklott. Ez a NYOMORULT! Süvített keresztül a gondolataimon egy hang. Egyre halványodott a remény, hogy haza érhetnék, mielőtt otthon elszabadul a pokol. Este tíz óra felé járt már az idő. Ki kellett találnom valami okosat. Akárhányszor kérdeztem apát, mit csinált, mikor túlerő ellen védekezett, vagy szövevényes gengszterbandák főnökeit üldözte, mindig azt mondta. "Ha nem láttam hova megyek, megálltam és gondolkodtam" Álltam hát, és erősen törtem a fejem, mitévő legyek. Reménytelennek indult kísérletemből lassan egy terv kezdett kirajzolódni. Hiszen Van-Hael be fog jelenteni, mint kadétot, nem vagyok még hadifogoly, s már tíz óra van, ami azt jelenti, hogy a parancsnoki hídon már megtörtént az esti átadás. Vagyis, robotpilóta irányítja az űrhajót. Bingó!

Ahogy kiléptem a folyosóra, felkapcsolódott a világítás. A majdnem huszonöt méter hosszú folyosó fényárban úszott. Nem volt kérdés, merrefelé induljak, mivel az enyém volt a legutolsó kabin. Egy cirkálón való tájékozódás nem nagy ördöngősség. A folyosó végén közlekedő, abból valamerre nyílik a konyha, és általában egy ebédlő. Ezeket már láttam, itt volt a lift is, amivel felhoztak. Az a szint, ahova most el akartam jutni, alattunk lehetett, és még nem volt alkalmam megnézni: a parancsnoki híd, és a navigáció.

Nem kellett félnem kameráktól vagy őröktől egy katonai cirkálón. Beszálltam a liftbe és megérintettem egy leegyszerűsített ikont, mely egy híd ívén posztoló alakot ábrázolt. Azonnal megjelent előttem egy kép, ahogy alkoholos filccel háromszögletű kalapot pingálok a figura fejére, és fölé biggyesztem: Van-Hael kapitány! Hál' istennek, nem volt nálam filctoll.

Kilépve a liftből azonnal rájöttem, hogy ez nem egy őskorból hátra maradt cirkáló-lelet. Lehet, hogy másodosztályú, de nem ócska. Több négyzetméternyi palládium üvegen keresztül tárult elém a mérhetetlen űr. Félhomály volt, jöttömre sem kapcsoltak be a lámpák, csak a mennyezeten elhelyezett szellőzők mögé rejtett neonok derengtek, állandó világítást adva. Kellett néhány perc, amíg magamhoz tértem a látványtól. Legszívesebben ott maradtam volna, és még órákig bámulom a csillagokat, amíg el nem alszom a fedélzeten. Némi ösztönös ellenérzésekkel gondoltam arra, hogy ezért a látványért, megérte ezt a napot végig szenvedni.

Keresni kezdtem a kommunikációs pultot és gyorsan rá is leltem, a navigációs tér bal oldalán. A parancsnoki híd mélyen benyúlt a navigációba, kétoldalt néhány lépcsőfok vezetett le, az alul húzódó szektorokhoz. A kapitány balján a navigáció volt a legközelebb. Tudtam mit keresek. Egy szabad számítógépet és egy távközlési állomást. Mindkettő volt. A számítógép összeköttetéseit ugyan le kellett szaggatnom, mivel a rendszerrel nem akartam, hogy szinkronban legyen. Ezt majd valahogy helyre hozom, ha végeztem. Az így függetlenített gépet nem volt bonyolult összehangolni az erősítővel és a fedélzeti állomással, hiszen ezt is tanultam. Hallgatóztam, hogy szűrődnek-e hangok, de nem észleltem semmilyen veszélyt. Mivel nem hívhattam a központot, kis időbe telt, még találtam annyi műholdat, hogy továbbítsa a jelemet. Mikor a program végre tárcsázni kezdte a számot, amit beütöttem, hangosan dobogó szívvel emeltem fel a fejhallgatót, s csak az egyik fülemet mertem oda szorítani, hogy meghalljam, ha valaki jön.

– Igen? – hangzott egy álmos és türelmetlen hang. Elmosolyodtam. Meg, utálta, ha felébresztették.

– Szia Meg – súgtam – Ina vagyok.

– Ina? – azonnal éber lett a hangja – A francba, Ina, jól vagy?

– Semmi bajom. Most nem tudok sokat beszélni –keresgéltem a szavakat, tudtam mit akarok mondani, de nagyon tömören kellett fogalmaznom – Adódott egy lehetőségem a gyakorlatra. Egy cirkálón vagyok. Gyorsan kellett döntenem és úgy döntöttem, hogy most jövök. – Meg, tudta, hogy apa miatt nem mehettem terepre, pontosan érteni fogja, hogy miért "döntöttem" hirtelen és miért nem szóltam senkinek.

– Ahham – kezdte, mint minden mondatát, amikor valamit nem értett – és miért suttogsz?

Hát ez jó kérdés volt.

– Figyelj, majd mindent megmagyarázok, fel is hívlak, ha tudlak. Most kérlek, segíts nekem. Ott van a gépem a koliban, amiről az ügyeket intézzük, a kódot tudod. Kérlek, vegyél ki nekem gyakorlati időt, hogy ne rúgjanak ki a suliból. Ja, és ha találkozol anyáékkal, megmondanád nekik, hogy beszéltél velem és nincs semmi bajom, csak hát… – itt elfogyott a levegőm. Anyáék borzalmasan dühösek lesznek. Sóhajtottam. Még mindig inkább ez, mint apa meghurcolása.

– Jó, jó… –csitítgatott álmosan. Megígérem, hogy nem lesz hiányzásod – Apropó, voltál végül a fotózáson?
Lecsuktam a szemem. Tényleg nem értette, hogy nincs időm.

– Igen, és jók is lettek a képek. Ma este szálltunk föl, a kapitány… – azt akartam még mondani, hogy nagyon sietett és nem maradt időm tőle sem elbúcsúzni, amit sajnálok.

– Szóval férfi van a dologban! Biztos valami átkozottul jóképű pasit fogtál ki! – sóhajtotta megjátszott vágyódással.

Megremegett a kezemben a fejhallgató, ahogy kínomban próbáltam vissza fogni a nevetést. Meg szemszögéből nagyon máshogy festett a helyzetem. Ha heccelem – gondoltam – abból nem lehet baj.

– Hát, nem panaszkodom – csevegtem – de most már le kell tennem…

– Várj, várj, legalább azt áruld el, hogy hívják.

Már vettem a levegőt, hogy elmondjam, de ekkor valami kattant a vonalban, majd teljes hallgatás jött a túloldalról. A kapcsolat megszakadt. Fáradtan engedtem le a fejhallgatót. Legalább az üzenetem célba ért.

– Nem gondoltam, hogy képes lett volna ekkora baklövést elkövetni. – szólalt meg egy hang fölöttem. Szabályosan ugrottam egyet ijedtemben, aminek az lett a vége, hogy átestem a mögöttem lévő erősítőn. Nagyot nyekkentem, ahogyan a hátamra érkeztem. Felpillantva Van-Haelt láttam meg, ahogyan fölém magasodik, pontosabban a körvonalait, mivel a fény, a háta mögül jött. Világos, ovális nyakú hosszujjú volt rajta és szűk melegítő. Én az uniformisomban fetrengtem előtte. Már megint.

Letette, ami a bal kezében volt. Egy fejhallgató.

– Maga kihallgatta az egész beszélgetést – bukott ki belőlem.

– Adjon egyetlen okot is arra, hogy ne zárjam be most azonnal a kabinjába a hátra lévő két hétre, még a Sogra érünk. – hangja dühtől remegett, fekete szeme még árnyékban lévő arcából is kivillogott és nem sok jót ígért.