Rögtön láttam, hogy fájó pontot sikerült eltalálni, s megijedtem, hogy esetleg, mégiscsak beszól a központba, hogy minél hamarabb megszabaduljon tőlem. Meg kellett győznöm, hogy ne tegye.
– Rendben, segíthet nekem parancsnok – kezdtem, szándékosan nagyképűen – meglehet, hogy tudok válaszokat adni. De egy feltétellel: én mondom meg, hogyan segít nekem.

Arcán komisz, kisfiús vigyor jelent meg, amitől újra láthatók lettek a bájos gödröcskéi. Válaszolt is volna, ám a raktér bejáratában egy vállas alak jelent meg. Csontos arcán élesen tört meg az ajtó fölé szerelt neon fénye, egyenes, fekete haja a füle alá ért, hideg, kék szemével engem méregetett. Hosszú, kékes-szürke, galléros köpenyéről tudtam, hogy a hajóorvos. A kapitány, aki még mindig előttem guggolt, oda biccentett neki.
– Veljev.
– Kapitány. - tagbaszakadt, ennek ellenére kecsesen mozgó férfi torokhangon beszélt, s olyan tartással, mintha egy kicsit mindig ki akarná hívni maga ellen a sorsot. Rólam nem vette le a szemét, de ha agyon csapnak, sem tudtam volna megmondani, hogy tetszik-e neki, amit lát.
– Ez a fejsérülés elég csúnya, fel kellene mennie a vizsgálóba – mondta Van-Hael kapitány – Tud járni kisasszony?
– Azt hiszem igen.
Van-Hael megint az orvoshoz fordult.
– Két kadétot utána küldök. A nő hadifogoly.
Mialatt az orvos eltámogatott a liftig, azon gondolkodtam, hogy a "lány" helyett a kapitány a "nő" kifejezést használta rám, amitől most gyerekesen felnőttnek érzem magam.

Betámolyogtam az orvosi kabinba. Szikrázó fény árasztott el mindent, az üveg és rozsdamentes acélból készült vizsgálóban. Kis helység volt, tele modern gépekkel és eszközökkel. Nagyon hálás voltam, mikor végre felfekhettem az asztalra. A fejem majd' szét robbant.
– Ne mozogjon kisasszony. – hallottam az orvos türelmes torokhangját. Nem mocorogtam, amíg vizsgált. Becsuktam a szemem és próbáltam kitalálni, mi jöhet még ez után.
– Most már kinyithatja a szemét, szerencsére megúszta egyetlen felületi karcolással. Úgy látszik, remek tervezőmérnökeink vannak – jegyezte meg csak úgy magának az utolsó mondatot. Újra mellettem állt – fordítsa el legyen szíves a fejét, hogy befújhassam a sebet a homlokán. Ettől majd összehúzódik a seb. – rám fújta az aloé szagú permetet – Figyeljen kedves… mivel maga most hadifogoly, nem mondhat nekem semmit, még be se mutatkozhat, remélem, megfelel önnek ez a megszólítás. A lényeg. Ha bármiben meg tud egyezni a kapitánnyal, kérje a lehető leghamarabbi eljárást, és hogy tegyük ki önt az első állomáson, ami útba esik, ahol a törvény már rendelkezhet magával.

Feltápászkodtam, mire hasogatni kezdett a fejem. Lelógatva a lábam a vizsgáló asztalról, szembe fordultam az orvossal. Úgy látszott, segíteni akar.
– Köszönöm – mondtam erőtlenül, kezdett komoly erőfeszítésekbe kerülni, hogy tartsam magam – Megkérdezhetem, miért mondja ezt nekem?
A vállas, langaléta ember, aki sehogy sem illett a vizsgáló szűk zsúfoltságához, fél fenékkel felült a mikroszkóp asztalkára.
– Mert a Sog bolygó felé tartunk, kedves.
Sog. Úgy zengett a fejemben ez a szó, mint egy hegyszoroson át süvítő szélvihar. A Sog bolygó gyarmat volt, s e-mellett peremvidék. Értékes metán és kőolajtelepeket építettek ki ott, a bökkenő már akkor is csak az volt, hogy a bolygó nem egészen lakatlan. Lecsúszottak, menekültek, szegények menedéke volt, akikkel egy küldöttség megállapodott, hogy amennyiben beengedik a királyi telepeket és kereskedelmet, valamennyi egészségügyi ellátást és gyógyszereket exportál majd nekik az állam. Új munkahelyek és az ígértek reményében, tizennyolc telep is létre jött a bolygón. Egy ideig felkapta a média a történteket, s a tévében rengetegszer láttam elemzőket rágódni a kérdésen, hogy végül konklúziót vonjanak: a megállapodással kötött iparosítás, nem számít területfoglalásnak, s az elmaradott népességnek a Sogon, szükségük van az általunk kereskedelembe bocsátott könnyűipari és vegyipari árura. Aztán mégis. A jólétet vittük el, de néhány hónap múlva kitört egy lázadás, valami baleset miatt. Rengeteg telephelyet végig taroltak, lelövöldözték az embereket. Ekkor a király, egy nagyobb alakulatot rendelt ki. Itt megjegyezném, hogy ez még nem Herbert volt, hanem apja, Lawrence Giyander… vagyis nem az apja, de ő volt az előző királyunk. Apa szerint jó király volt. Szóval meg kellett védeni a még életben maradottakat, s Horace Monteze ezredest, vagyis apát nevezte ki a feladat végrehajtására. Nagyon sírtam, mikor elment, nem akartam, hogy háborúba menjen. Négy hónap múlva tért vissza, több elismerést is kapott. Ez idő alatt megfékezte a lázadásokat, visszaállította a rendet a telephelyeken, s új megállapodást is kötött a helybéliekkel, amely a hírek szerint jobb feltételeket tartalmaztak, mint az előző. Azóta, hét éve, nyugalom van a Sog bolygón. Persze mivel peremvidék, érkezik néha hír egy – két kalóztámadásról, s azt is tudni lehet, hogy a Sogon létre jött egy bűnszövetkezet, aminek egy maffiavezér a feje. Szemeim előtt emlékképek villogtak. Apa, ahogy elmegy, a tévé, ahogyan a sogi mészárlásokat mutatja.
– Minden rendben, kislány? Egészen elzöldültél – a rémképek közül az orvos hangja rántott vissza.
– Köszönöm, hogy szólt – préseltem ki magamból némi illedelmességet.
Biccentett.
– Szurkolok magának – bátorító mosoly – aztán ne is lássam többé. Itt áll az ajtó előtt két kísérője, akik a szállására vezetik.
Leszálltam az asztalról, mire összeütődtek a gyöngyeim. Az orvos, mintha most venné észre furcsa öltözékemet, zavarodottságában megbámult. Igyekeztem kifelé az ajtón. A fotocellák szétcsúsztak és két kadétfiú állt előttem, egy idősek lehettünk. Sötétzöld egyenruhájuk feszült rajtuk, fejükön keskeny sapka. Jókedvűen vártak, a parancsnok felkészíthette őket a látványra, mert nem kezdtek el vigyorogni. A sötétebbik hajú szólalt meg elsőként.
– Hello, Matt vagyok.
– Én meg Shawn – csatlakozott a másik.
Nem válaszoltam nekik. A nevemet nem akartam megmondani, s azt, hogy "örülök" túlzásnak tartottam. Csendben közrefogtak és egy kabinba kísértek. A "cellám" hangulatosan kicsi volt. Az ágy bemélyedt a falba, fölötte szekrény. A sarokban zuhanykabin volt leválasztva, a falnál asztal és süllyesztett polcok. Balra egy kényelmes félgömb fotel, melynek a belsejéből biztonsági öveket lehetett előhúzni. A hálózsák szerű ágyneműn találtam egy rend ruhát. Épp annyi energiám maradt, hogy beálljak a forró zuhany alá, és magamra öltsem az uniformishoz hasonló öltözetet, aztán bemászva a fotelban vártam, hogy mikor jönnek értem.