Arra keltem, hogy szemembe süt a nap. Első pillanatban azt sem tudtam, hol vagyok. Melegen cirógatta az arcom, mintha otthon lennék. Solar neon volt. Az ágyam melletti fal teljes egészében egy képernyő, a fejem melletti üveg mögött háromféle időt is mutatott a számítógép, láthattam a szobám hőfokát, illetve kezelhettem rajta a belső zárakat, lámpákat. A képernyő nagyobb felületén egy ovális alakú ablak képe volt látható, olyan tökéletesen, mintha valódi lenne és matrózkékre festett keretén át ragyogtak be a nap sugarai, illetve az ezt utánozó solar neon fénye.

Ez kellett nekem. Lecsuktam a szemem és élveztem. Nem is tudom, hogyan bírták ki az űrhajósok, amíg ki nem fejlesztették ezt a nap fényét utánozó csövecskét. Az embernek szüksége van a nap fényére. Erősnek éreztem magam és legyőzhetetlennek.

Bele aludhattam kissé, patetikus hangulatomba, mert arra ébredtem, hogy a "nap" fénye tovább vándorolt és már nem cirógatja olyan kellemesen az arcom. Épp most készült lecsordulni az ágyam széléről. Másik jó tulajdonsága volt az alkalmazásnak, hogy utánozta a nap természetes járását.

"Tejóistenelaludtam" mozdulattal ugrottam ki az ágyból. Lehetetlen, hogy ma elkéssek. Van-Hael a fejemet venné, nem beszélve arról, hogy a szabályzat is megrovást ír elő azok számára, akik nem tisztelik a meghatározott időpontokat, s a kadétokkal ugyanezen törvény, kétszer olyan goromba. Az üvegre koppintva, bezártam az alkalmazást, eltűnt az ablak és vele a napfény. Helyébe ikonok ugráltak fel, különféle lehetőségeket kínálva. Ott hagytam, és beviharzottam a fürdőbe. Tulajdonképpen egy lépéssel oda értem. A hajamat már tegnap szétszedtem, most csak annyi időm volt, hogy kontyba csavarjam. Tíz perc múlva már kész is voltam. Így sem voltam elég gyors. A folyosóra kilépve gyanúsan nagy volt a csend. Hét óra múlt kettő perccel. Állapítottam meg, ahogy felnéztem az ebédlő kivetítőjére. Lemondóan sóhajtottam egyet és bearaszoltam a liftbe.

Ahogy lefelé haladtam, egyre nőtt bennem az idegesség. Tudjátok, van egy rövid idő, amikor a lift megáll, és egy pillanatra nem történik semmi. Az ajtók még nem nyíltak ki, de már nem is mozog a szerkezet. Ez a rövid holt idő most hosszú percnek tűnt. Megigazítottam a galléromat, amin már semmi igazítanivaló sem volt, de addig is bátorságot gyűjtöttem.

A lift ajtaja szinte zajtalanul csukódott és nyílt, de most ez is túl hangos volt. A parancsnoki híd végén ott állt Van-Hael. Az előttünk elnyúló, végtelen űrt szemlélte. Kifogástalanul feszült rajta a sötétzöld egyenruha. Öt további ember tevékenykedett a navigációs téren.

A kapitány balján egy sötétszőke nő állt a navigátori állásnál. Mellette két kadét, lányok, mint én, valószínűleg navigátor kadétok lehettek. Legelöl, a hatalmas üveghez közel, amin át most is olyannyira pompásan festett az űr, mint tegnap éjszaka, L'aphra másodkapitány ült egy hatalmas fotelben, a kommunikációs pult előtt. A jobb oldalon, két terjedelmes kapcsoló felület és több képernyő között egy negyvenes éveiben járó kelet ázsiai férfi ült.

Príma. Együtt a legénység krémje. Minden bátorságomra szükségem volt, hogy meginduljak a parancsnoki híd végébe. Egyenesen előre bámultam és figyeltem, hogy egyik lábamat a másik után tudjam tenni. Félúton lettem csak figyelmes arra, hogy a látószögemből egyre kijjebb kerül Van-Hael gondosan felnyírt férfias tarkója. Rövid idő alatt rájöttem, hogy mindez azért van, mert épp megfordul, de már nem volt visszaút.

A kapitány megfordult, s a navigációban egy pillanatra megfagyott a levegő. Van-Hael azonban szenvtelen arccal csak ennyit mondott:

– Késett, kadét. A második műszakot a konyhán tölti.

Megaláztatottságomban összeszorítottam az állkapcsom. Azt vártam, hogy kitör majd, gúnyolódik, vagy kioktat. De még csak nem is volt mérges. Olyan volt, olyan… mintha… igen. Mintha számított volna erre. Lehajtottam a fejem. Van-Hael mellém lépett.

– Keres valamit? – szúrta oda, cseppet sem kedvesen, mire sértetten kaptam fel a fejem, de ő már folytatta is, immáron úgy, hogy mindannyian hallják – Bemutatom önöknek új kadétunkat, Marina Ezra kadétot. Kadét, L'aphra másodkapitányt már ismeri, most hadd mutassam be a tiszti kar többi tagját.

Először a sötétszőke navigátornőt mutatta be, a nő neve Gerda Siltz volt. Ez után jött a kelet ázsiai férfi, Miko Tamovasi, aki a tanulmányit és tapasztalatát illetően is tüzér tiszt. Figyelmes dolog volt egy kapitánytól, hogy a végén Doris Cathail és Katia Yakovich kadétokat is bemutatta, akik Siltz navigátor alatt gyakornokoskodtak. Engem L'aphra mellé parancsolt, mert a másodkapitány töltötte be a kommunikációs tiszti feladatokat. Mondanom sem kell, hogy egyikőnk sem volt elragadtatva az elképzeléstől, hogy együtt kell majd dolgoznunk. Egy egész halom munkával látott el, megkaptam a legkisebb képernyőt a pult szélén, és egész dél előtt elektronikus aktákat válogattam, adatokat irkáltam és javítottam táblázatokban. Mire ebédszünet következett, már jojózott a szemem a sok számjegytől. L'aphra és Tamovasi maradt a fedélzeten, mindenki más az ebédlő felé indult.

Zajos étkezőbe léptünk be. Majdnem egy tucatnyi fiatal kadét tolongott a pultnál, zömmel fiúk. Azonnal felismertem Mattet és Shawnt, Matt egy fél fejjel magasabb volt mindenkinél és most is Shawn mellett lebzselt. A fősuli jutott eszembe, a lármás, fegyelmezetlen osztálytársaim. Akaratlanul is mosolyogtam és oda fordultam Dorishoz, aki már egy ideje beszélt hozzám.

– Nem is értem, hogy mertél elkésni – hadarta lázasan, miközben kifújt egy göndör fürtöt az arcából – a kapitány az első napon kitakarítatta velünk az egész gépházat, mert Brandon nem helyes sorrendben rakta vissza a légkulcskészletet, a helyére.

– Ahhoz képest kevéssel megúsztad – csatlakozott Katia is.

– Mióta vagytok a hajón? – kérdeztem Dorist.

– Egy hete. De most megyünk el először ilyen messze a főhadiszállástól.

Amíg Doris beszélt, a színes társságban elkezdtem keresni a fiatal fiút, aki rám talált a raktérben. Azóta foglalkoztatott, ki lehet, amióta megláttam, egészen eddig azonban aprócseprő gondjaim elsőbbséget élveztek. Meg is lepődtem, mikor rá találtam, az étkező túloldalán ült, narancssárga feje búbja csak úgy világított. Ekkor felnézett, nyújtogatta egy kicsit a nyakát, majd mikor találkozott a tekintetünk, jókedvűen intett. Visszaintettem. A lányok is intettek neki, és nevetgélve beálltak a sorba.

– Szívdöglesztő pasi lesz belőle egy-két év múlva – sutyorogta Doris. A fiú jóval fiatalabb volt, mint a kadétok, és most is egy öltönykabátot viselt, nyoma sem volt rajta egyenruhának.

– Ki ez a gyerek? – hajoltam közelebb.

– Még nem ismeritek egymást? Úgy láttam intett neked. – A két lány nem elhanyagolható mennyiségű húsos szószt rakott a tányérjára

– Futólag találkoztunk – tértem ki.

– Ő Nial – tájékoztatott Doris – Siltz navigátor fia.

– Szerintem a világegyetem összes pontját ismeri. Néha ő van egyedül a navigátori állásnál. Sőt, a kapitány, még egyes dokkolások alkalmával magával is viszi, és senki nem tudja, hogy hol járnak ilyenkor. Őrült mézlista ez a kölyök – dohogott Katia, mire Doris rá szólt, hogy ne irigyelje már annyira a "kölyköt". Úgy látszik, maguk között így szólították.

A két lány csatlakozott a lármás kadét csoporthoz. Én még az ebédemet szedtem ki, de láttam, hogy már mindenki rólam beszél, és egyöntetűen engem bámulnak. Vidámak, gondtalanok voltak, és izgatottan vártak rám, mint valami újdonságra. Ez általában addig szokott tartani, amíg ki nem derül, hogy az édesapám ezredes, mert onnantól kezdve lehetek aranyos, jó tanuló, szorgalmas vagy segítőkész, mindenki az ezredes kicsi lányát látja bennem, s bármi, amit elérek, ennek köszönhető. Utáltam ezeket a sztereotípiákat. Mind ennek tetejébe az sem volt megoldás, ha nem szólok erről az "apró" tényezőről, mert akkor meg lelkiismeret furdalásom lett, hogy becsapom a körülöttem lévőket. Megkönnyebbülve gondoltam arra, hogy most nem árulhatok el ebből semmit.