Elő vett egy rövid lézer pengét és fölém hajolt. Megkereste a csuklóm a derekam alatt, amihez át kellett ölelnie. Éreztem a penge melegségét a kezem fején, aztán szabad voltam. Megfogta a könyökömet, és a vállamat lenyomva, felfelé húzta. Azt hittem kicsavarja, de mire felkiálthattam volna – hogy tiltakozzak a bánásmód ellen – már szabad is volt a karom. Gálánsan talpra állított, s becsületére legyen szólva, csak mérsékelten bámulta meg a csüngőket a mellemen és az átlátszó muszlint a csípőm körül. A szemembe nézett.
– Tudja igazolni magát? Van bármilyen papírja?
Megingattam a fejem. Nem volt. Honnan lett volna? A táskám a modell ügynökségen maradt.
– Nem szédül? – enyhült meg a hangja – Üljön le oda, a fal tövébe.
Szédültem, tulajdonképpen nagyon rosszul voltam, ezért csendesen tettem, amit mondott és a hátamat a raktér falának döntve lecsúsztam a padlóra, miközben azon morfondíroztam, hogy lovagias viselkedésének atmoszférájából csak egyetlen dolog hiányzik, mégpedig az, hogy nem mutatkozott be, s nem kérdezte meg ő sem az én nevemet. Egy pillanattal később leesett, hogy hadi foglyokkal nem szokás társalogni. Ezért nem kérdeznek tőlem semmit, mert a szavam úgy sem számított és papírok híján semmi ártatlant sem tudok bizonyítani magamról. Nem tudtam, hogy buzgó jóakaróimnak mi lehetett a céljuk, de nem hittem, hogy ennyivel megelégednek. Ha megnézték az irataim, sokkal valószínűbb, hogy valami konkrét helyre akartak szállítani. Miközben a parancsnok szótlanul és mozdulatlanul méregetett, az a szörnyű gyanúm támadt, hogy nem véletlenül kerültem erre a hajóra. Mi van, ha a velem szemben álló férfi egy beépített emberük és vagy tudja rólam az igazságot, vagy nem, de minden esetre… vajon rá kérdez az irataimra, ha benne van a buliban?
Tartózkodón, barátságtalanul szemléltük egymást. Arca komoly volt, gondolatai messze jártak. Látszott, hogy sebesen agyal valamin, azonban a szemét egy pillanatra sem vette le rólam. Úgy döntöttem, hogy ha ő megteheti, én is bámulhatom és jól megnéztem magamnak az arcát. Nem tudtam volna megmondani, hogy mikor változott meg a pillantása, vagy a vonásai, egyszer csak megváltoztak Egy kicsit megemelte az állát és talán a szája egyik sarka fölényesen beljebb húzódott.
– Maga Horace Monteze ezredes lánya. – mondta ki, kellemes basszussal a hangjában, azonban a név hallatán összerándultam. Arckifejezésemet látva, elégedetten biccentett, s ahogy rám nézett, a szemei azt mondták: talán most már kvittek vagyunk.
Úgy éreztem magam, mint akit megmotoztak, elégedettsége és nyugalma még inkább dühített, azonban volt ennek egy pozitív oldala is: ha ennek az embernek semmi köze a foglyul ejtőimhez, akkor meg vagyok mentve! Ő egy katonatiszt, én pedig egy ezredes lánya vagyok. Tiszta ügy, nem?
Zubbonya vállán mikrofon volt a szövetbe illesztve, ahogy közel hajolt hozzá, megvillant egy piros kontroll lámpa, jelezvén, hogy működik.

– L'aphra, kérem, küldjön le a raktérbe két kadétot, lett itt némi rumli. Úgy néz ki, van egy potyautasunk is. – szeme elkalandozott, ahogy a választ hallgatta, amit csak ő hallhatott – Nem tudom L'aphra – válaszolt – előbb ellátásra szorul. Vérzik. Vége.
Valószínűleg a másik még beszélt, de Van-Hael szétkapcsolta a vonalat és hozzám fordult.
– Magának segítségre van szüksége, nekem válaszok kellenek. – kezdte és leguggolt, hogy a szemünk egy magasságban lehessen.
– Miért rémült meg, az előbb, amikor engem meglátott? – olyan áthatóan tanulmányozott, mintha egyetlen pillantásnyi idővel akarná feltérképezni, hogy ki vagyok: a nevem, a múltam, a társadalmi helyzetem mögé akart látni. Ahhoz, hogy válaszoljak a kérdésre, valami olyanról kellett volna beszélnem, amiről megesküdtem, hogy nem fogok.
– Megijedtem magától. – mondtam kimérten.
Szavamat sem hitte, szeme sem rebbent. Arcára türelem simult, amit nem tudtam azonnal hova tenni. Enyhén előre dőlt és bátorítóan megszorította a vállam. Nem kerülte el a figyelmem, hogy most észre sem veszi kihívó öltözékemet, olyan mélyen összpontosít valami másra, de nem tudtam volna megmondani, hogy velem, vagy önmagával kapcsolatos.
– Nyugodjon meg Ezra – megmeredtem a második nevem hallatán, amit általában nem használok, még csak nem is így írok alá – Hamarosan beszólok a központba, hogy megtaláltam az ezredes egyetlen kislányát. –némi gúny is vegyült a szavak közé, amelyek úgy szúrtak, mint az üvegszilánkok.
A kedves szavak mögött megbújó könyörtelen zsarolásra, szemeim elkerekedtek, s rájöttem, ez a fickó valószínűleg jobban átlátja a helyzetemet, mint én magam. Apa nem nyugszik majd, amíg meg nem talál, ám lefokozhatják, vagy akár fel is függeszthetik, ha érintetté válik az egyik ügyben. S mind e-mellett olyanok is tudomást szerezhetnek eltűnésemről, akik felhasználnának politikai célokra. Olyan türelmesen és nyugodtan fenyegetett meg, amilyenhez foghatót, még filmben sem láttam. Hideg, pontos érzéketlenséggel taposott rajtam saját célja felé. Éreztem, ahogy egyszerre kezdek félni, és leszek pokoli dühös, mert nem hagyott nekem választást.
– Azért sikítottam, mert azt hittem, Roupert Van-Hael belügyminisztert látom viszont. – mondtam ingerülten a szeme közé – Azt már tudjuk, hogy én segíthetek magának. Maga hogy segítene rajtam?
A belügyminiszter nevének hallatára az arcán átcikázott valami mély, fájdalommal teli agresszió. Szeme villogása elárulta, még ha légzésére oda is figyelt.