A kloroform mély bódulatából egy szobában tértem magamhoz, épp abban az állapotban, ahogy most, a raktér és a kocka közé vagyok szorulva. Nem bajlódtak a régi ruháimmal, betömték a szám és hátra kötötték a kezem. A rakodó folyosón felcipeltek a cirkálóra, majd magamra hagytak. Tudtam jól, hogy apa betegre fogja magát aggódni, de ki is nyír, ha ekkora botrányba keveredek. Nem tudhatják, ki vagyok. Én, ráhozhatom a frászt apára, megviccelhetem azzal, hogy kitapétáztatom a városokat plakátokkal, melyeken ledér göncökben pózolok, ám mint ezredest, nem hozhatom kellemetlen helyzetbe. A nevet, a rangot, s vele együtt az ország katonai rendszerét nem veszélyeztethetem, csak mert kedvem támadt egy kis kalandhoz. Fuccs a kommunikációs tiszti álmomnak is, ha most kiderül ez az egész. Majd egy órával ezelőtt még komolyan reménykedtem benne, hogy lejuthatok a hajóról. Valami olyasmit motyogtam, hogy így, a vártnál valamivel nehezebb lesz haza kerülni. Mind a-mellett biztos lehettem abban, hogy apa embereket küld utánam, akik egyértelműen ellenséges hajókat és embereket fognak üldözőbe venni, pont nem olyat, mint amilyennel most a kalandos ismeretlen felé sodródom. Mi több, az arcom és az eltűnésem szigorú titok kell, hogy maradjon, nem csak a média előtt, de még hadi berkeken belül is.

Fanyar ízű gondolataim közül, a raktér ajtajának nyikorduló-pattanó hangja zökkentett ki. Egy tizenhat év körüli fiú dugta be rajta a fejét. Nem viccelek, cilindert viselt, feketét. Nyakában pápaszem lógott, rövid zakójának hajtókája gyűrött volt, zöld-narancssárga haja félreborzolva kandikált ki a karima alól. A fiatal fiú arcán kíváncsisággal elegyedett meglepetés tükröződött. Piszkosul reménykedtem, hogy nem a parancsnokhoz van szerencsém.
- Hello. – próbáltam mondani, begyógyított szájjal, kitekeredve, a térdemtől alig láttam a – most már – kacéran vigyorgó kölyköt.
- Üdvözöllek. – biccentett a fejével elegánsan, egy pillanatra sem kiesve saját ritmusából. Egy meglepetésekre ugyancsak edzett fiú lehetett, vagy ízig-vérig úrfi, mint azt az öltözete is hirdette.
- Mi a meghibásodás oka Nial? – hallottam egy sokkal parancsnokibb férfihangot a raktér ajtajából. A parancsnok belépett. Valami édes üdvözlő szöveget ötöltem ki éppen és azon gondolkoztam, törjem-e kissé törökösen az angolt, mintha ártatlan túsz lennék, amikor lekerül a számról a tapasz, ám akaratlanul is elárultam magam, mikor – amennyire csak tehettem – felkiáltottam az ismerős arc láttán. Na, nem mintha ismertük volna egymást. Az az én, pontosan tudtam Ő kicsoda, vagyis inkább kinek a fiatalabb képmása. A férfi fekete pillantása a homlokomra esett, pont oda, ahol én is éreztem, hogy erősen csíp és valószínűleg vérzik is, majd a lehorzsolt karomat szemlélte meg.
- Nial, kérlek, szólj Veljevnek, hogy sebesült van a hajón, fejsérüléssel.
Nial eltűnt az ajtóból és kettesben maradtam az ismerős arc fiatal másolatával: magas homlok, erőteljes orr és hangsúlyos felsőajak. A szeme körül árnyékok húzódtak.

Az arc gazdája Roupert Van-Hael volt, néhai külügyminiszter, akit csak azért ismertem, mert véletlen és hirtelen halála felkeltette apa figyelmét, s nem sokkal azután kiderítette, amivel a megboldogult Roupert is elnyerte halálát. Az eltussolt haláleset egy királyi titkot rejtett. Roupert Van-Hael belügyminiszter lévén, valahogy rá jött, hogy a királyi vérvonal már nem él, s a trón jogosan nem illeti meg törvényesnek hitt királyunkat. Herbert Giyander fiatal király volt. Én személy szerint csalódást éreztem. Herbert nem volt feddhetetlen fiatalember, de eddig legalább királynak hittem. Akkor legszívesebben kiordítottam volna a világba, hogy "Ez a ficsúr még csak nem is jogosan herdálja az állam pénzét!" és valószínűleg ezzel ő is pontosan tisztában van… nagyon is, tekintve Roupert Van-Hael meggyilkolását. Apa megesketett, hogy soha, senkinek nem beszélek róla, s nem is volt kérdéses, miért nem fogom megtenni. A hirtelen halálesetet hamar elfeledték, s most, jó tíz évvel az eset után már senki nem emlékezett rá, de én nem tudtam elfelejteni a szegény ördögöt… vagy ahogy nézzük, végül is tudhatta volna hogy darázsfészekre nyúl.

Most pedig itt áll velem szemben, egyéb iránt kifejezetten jóképű fiatalabb mása. A fekete szemek mélyén szemfüles értelem lapult, és úgy éreztem, egyetlen pillantással beférkőzik a gondolataim közé. Szép íves szemöldöke felszalad a homlokára, mintha csak kommentálná ezzel, amit a talál fejemben, arcán cuki gödröcske jelenik meg, ahogy száját cinikus félmosolyra húzza. Az arcom elárulhatta gondolataimat, mert a férfi, aki szenvtelenül méregetett egy gúzsba kötött, betömött szájú lányt maga előtt a földön, még följebb vonta a szemöldökét, mintha azt kérdezné: tényleg? Cuki? Ráncoltam a szemöldökömet és kiszolgáltatott helyzetemhez képest igyekeztem lenézni a fölém tornyosuló parancsnokra. "Nem segítene?" próbáltam mondani, ám a hanglejtésem beszédesebb volt. Egy pillanatig tétován szemlélt lehetőségeket mérlegelve, végül oda lépett hozzám és finoman, de határozott mozdulattal lehúzta a számról a tapaszt. Gyorsan kiköptem a szivacsot.
- Köszönöm.
Neki feszült, hogy arrébb tolja a kockát, ám az nem mozdult, akárhogy erőlködött, végül feladta.
- Kérem, nem oldozná el a kezeimet? – próbálkoztam be. Rám meredt. A két vállam kissé hátra feszült, a karjaim a testem alá szorultak. Csak egy pillanatig látszott rajta, hogy zavartan végig mér, aztán eltűntette a szeméből ezt a nagyon is férfiúi pillantást és onnantól kezdve a hajó parancsnoka volt, nemtelen, pártatlan, érzelemmentes. Na, persze…